Március 21. Visszatérés Panamába, majd utazás Anton Valleybe

Hihetetlen milyen hamar eltelt ez a pár nap! Alig érkeztünk meg, és máris csomagolnunk kellett. Persze ez jelképes, hiszen a fürdőruhákon, törülközőn, snorkelfelszerelésen kívül alig hoztunk valamit magunkkal! Elfogyasztottuk az utolsó reggelinket, (ma a változatosság kedvéért tükörtojás volt, kis kukoricalisztből készült lepényekkel) elbúcsúztunk a kedves helyi lakosoktól, akik három napig a gondunkat viselték, attól a pár szigetlakótól, akik még itt maradtak, és még két másik párral beszálltunk a csónakba, ami visszavitt bennünket a kikötőbe.

 

 

Fájó szívvel vettünk búcsút a szigetünktől, ettől a csodálatos szigetvilágtól, nem valószínű, hogy még egyszer lehetőségünk lesz ide visszatérni.

 

 

 

 

 

Sok terepjáró várt már a kikötőben, de sajnos egyik sem a miénk volt. Vártunk és vártunk, aztán egyszercsak megérkezett, de a sofőr úgy látszik nem volt igazán a helyzet magaslatán. Nem tudta kiért jött, hova kell vinni bennünket, de aztán csak összeállt nála a kép. Most nem volt dugó az úton, de most is elég lassan haladtunk a borzasztó minőségű úton. Egy kicsit később, mint terveztük, értünk vissza a civilizációba, a hatalmas felhőkarcolók, rohanó, dudáló autók közé. Most ezután a 3 nap teljes kikapcsolódás után még nagyobb volt a kontraszt. Tényleg szüksége van az embernek ennyi mindenre, amiért ennyit kell gürcölnie, hajtania, vagy igazuk van azoknak, akik olyan kevéssel beérik, és boldogan élik le az életüket?

De nem volt idő tovább elmélkedni, beindult a gépezet, tovább kellett az előre eltervezett program szerint haladni.

A sofőr nem is igen tudta, hol van a szállodánk, ahova vissza kell vinni bennünket, így Vilmos mutatta a telefonján az útvonalat. Végre 1 óra körül megérkeztünk, sértetlenül visszakaptuk csomagjainkat, aztán egy kis pakolászás kellett, hogy bepaszírozzuk a cuccokat, amiket magunkkal vittünk, majd hívtunk egy Übert, amivel elmentünk az Albrook buszpályaudvarhoz. Az Albrook terminál másik oldalán van egy hatalmas bevásárlóközpont, az Albrook Mall, oda mentünk először hogy vásároljunk a telefonomba egy simkártyát, amivel korlátlan internertem van 2 hétig. Elég sokat bolyongtunk, mire megtaláltuk a Digicell nevű céget, ahol sikerült ez megoldanunk. Ezután még készpénzt is kellett kivennünk, mert a legtöbb helyen nem tudunk kártyával fizetni, a szállásokat, programokat is mindenhol készpénzben kell fizetni. 

 

Már eléggé eltelt az idő, úgyhogy meg is ebédeltünk, mielőtt buszra ültünk volna. Az étkező rész két emeleten több tucat gyorséttermet foglal magába, bőven volt választék.  Ez az üzlet- és szabadidő központ egész Panama leghatalmasabb vásárlóközpontja, elférne benne hét focipálya, olyan hatalmas! A méretekről elég annyi, hogy az étkező részen egy komplett kis körhintát vesznek körbe az asztalok. Persze mi ez a Dubai belvárosában található üzletközponthoz képest, ami a világon a legnagyobb, hiszen abban nem hét, hanem kétszáz focipálya férne bele!

Ezután átmentünk a buszpályaudvarra, megvettük a jegyet, és megkerestük a buszt, amivel el tudtunk menni Anton Valleybe, a következő állomásunkra, amit meg szerettünk volna nézni. Rengeteget agyaltunk azon,  hogy megéri-e autót bérelni vagy sem, ha igen, hány napra vegyük, hol adjuk vissza, és egyszerűen képtelenek voltunk dűlőre jutni a dologban. Nagyon rossz véleményeket olvastunk az autóbérlésről, mindenhol meg akarják koppasztani a naív turistát. Másrészt az is elég nehéznek látszott, hogy máshol vegyük fel és máshol adjuk le a kibérelt autót. A fővároson kívül elég kevés helyen lehetett volna leadni, aztán kora délután már bezárnak, valahogy nagyon  nehezen tudtuk volna beilleszteni a programunkba. De a buszozás sem olyan egyszerű az országban. Igaz, hogy Anton Valleyba minden probléma nélkül el lehet jutni Panamavárosból (2.5 óra buszozással), de a városon belül már nem olyan könnyű elérni azokat a látnivalókat, amiket mi terveztünk, ha nincs autónk, és nem akarunk befizetni valami drága, szervezett programra. A másik dolog, ami nehezítette a döntést, hogy hogyan tudunk Anton Valleyből a következő állomásunkra, Boquete-be menni. Legalább fél napot vagy még többet kellett volna többszöri átszállással a buszokon tölteni, de elég hosszú lett volna az út autóval is. Boquete-ben igazán már nem lenne szükségünk autóra, ott mindent fontosabb dolgot el lehet érni a helyi kis mikrobuszokkal, úgynevezett “collectivo”-val, ám a bérelt autót ott nem tudtuk volna visszaadni, csak egy távolabbi más városban.

Na, nem szaporítom tovább a szót, végül is a legjobb megoldásnak azt láttuk, hogy lemondunk a bérelt autó kényelméről, és miután végeztünk Anton Valley-vel, visszabuszozunk Panamavárosba, és egy éjszakai busszal megyünk Boquetebe. Így legalább a délutánunkat nem veszítjük el, csak az éjszakai alvásunkat.

Anton Valleybe nem egy nagy busz, hanem csak egy kisebb, mikrobusz ment. Mivel a végállomáson szálltunk fel, így kényelmesen be tudtuk tenni a nagy hátizsákjainkat a csomagtartóba, és le tudtunk ülni, de útközben nagyon tele lett a busz, sokaknak állniuk kellett. Úgy tűnt ez a busz mindenhol megállt, ahol valaki le vagy fel akart szállni. De amikor ment, félelmetes sebességgel tette. Először még működött a légkondi, aztán félúton kikapcsolta a sofőr, onnantól már nagyon meleg volt, egymás után nyitották ki az ablakokat. A hangszóró teljes hangerővel sugározta a különböző karibien zenéket, még beszélgetni sem lehetett tőle, annyira hangos volt.

Korábban nem volt lehetőségünk megnézni az Amador Causewayt, és azt gondoltam, legalább a buszból láthatjuk, de sajnos nem láttuk. A causeway 6 km hosszú, és a Panama Csatorna építése idején kitermelt sziklákból építették. A Panama-csatorna bejáratától nyúlik ki a Csendes Óceánra, és a szárazfölddel 3 szigetet (Naos, Perico, Flamenco) köt össze. A sétányról hihetetlen látványt nyújt Panamaváros és a Bridge of the Americas híd. Sok panamai tölti itt a hétvégéit, szívesen kocognak, kerékpároznak és görkorcsolyáznak a járdán, vagy csupán élvezik a finom ételeket és italokat a szigeteken található rengeteg étterem és bár egyikében.

Az út elég hosszú és unalmas volt az autóúton, nem volt semmi különösebben említésre méltó. Az út már csak akkor kezdett szebbé válni, amikor kezdtünk közeledni a hegyek közé. 

Kb fél 6-kor szálltunk le a buszról, és itt ért az első meglepetés. Én azt hittem, hogy csak egy kis gyaloglásra van a szállásunk, de kiderült, teljesen távol van a városközponttól, egy csomót kellett gyalogolni. Hát nem repestem az örömtől a nehéz hátizsákkal a hátamon, de kicsivel 6 óra előtt végre megérkeztünk. 

Szállásunk

Egyébként helyi nevén El Valle de Anton egy csodálatos hegyi város, egy kialudt vulkán kráterében, amely a legnagyobb lakott kráter az egész világon. A Csendes Óceán partján lévő hegyoldalon helyezkedik el, 600 méter magasan, és ennek következtében a hőmérséklet hűvösebb, ideális a hegyi túrázásokhoz. Amerre mentünk, mindenhol viragos utcák, üdezöld növényzet volt látható, nagyon hangulatos kis hely.

A városhoz közel 2 vízesés is található (Chorro El Macho, Chorro Las Mosas), gondoltam, ha korábban érkeztünk volna, lett volna idő valamelyiket megnézni. De mivel nagyon későn érkeztünk, ez a lehetőség meghiúsult.

Este még egy fél órás sétával bejutottunk a városba, hogy vacsorázzunk. A tulajdonos ajánlott egy helyet, és valóban meg voltunk elégedve vele.