Március 22. Anton Valley - Cerro Turega és Pozo Azul

Mivel Anton Valley leginkább a csodálatos túraútvonalairól ismert, elég sok időt eltöltöttünk azzal, hogy a sok-sok útvonal közül melyik túrák visznek a legszebb helyekre, melyeket képesek vagyunk megtenni egyedül, vagy melyikhez kell mindenképpen túravezetőt keresnünk. És persze az is lényeges volt, hogy beleférjen a két napba, amit itt szerettünk volna eltölteni. Végül is a döntés megszületett, és a mai napra 2 túrát terveztünk. Mivel az elsőhöz mindenképpen túravezető kellett, a másodikhoz pedig nem tudtunk volna terepjáró nélkül eljutni, kerestünk, és sikerült is találni egy magán társaságot, aki mindkettőben segítségünkre volt. Megállapodásunk szerint 8 órára értünk jöttek a szállásunkhoz, és a terepjáró elvitt bennünket egy kis faluba, Alto de la Estancia-ba, ahonnan elindultunk egy 6 km-es túrára, hogy meghódítsuk a Cerro Turega Három Csúcsa közül az elsőt. A többire már csak profik tudnak menni kötelek segítségével. A leírások szerint az útvonal követhetetlen, néhol egyáltalán nincsenek jelzések, néhol árkon-bokron keresztül új útat kell találni, mert egy zápor után az utak járhatatlanok. Azt gondoltuk, egy vezetőnk lesz, ezzel szemben ketten jöttek, plusz a sofőr, aki csak kitett minket, aztán ő elment. A férfi szinte semmit nem beszélt angolul, ő inkább egy biztonsági kísérő volt. A hölgy egy kicsit beszélt angolul, ő próbált nekünk némi információt adni arról, hogy mit látunk. Aztán amikor beértünk már az erdőben lévő néhány kis viskó közé, egy fiatal fiú csapódott hozzánk a machetjével, ő volt az igazi vezető, úgy ismerte az egész erdőt, mint a tenyerét.

A csúcsok nagyon messzinek tűntek, szinte elérhetetlen távolságban. Már kezdtem megkérdőjelezni, hogy egyáltalán meg tudom-e mászni. Az út eleje rögtön lefelé vezetett, s ez már annyiból sem tetszett, tudtam így még többet kell a csúcsra jutáshoz felfelé menni, másrészt visszafelé az út legvégén újból felfelé kell mászni.

A hölgy sok érdekességet mutatott, többet között egy sárga levelet, amiben festékanyag van, amit az indiánok a test festéshez használnak. 

 

Mivel ez a terület valaha vulkánkitörés áldozata lett, még most is sok helyen láthatóak voltak a lávasziklák. 

 

 

 

Láttunk egy olyan fát, aminek érett gyümölcsét meg lehetett enni, meg is kóstoltuk.

 

 

Nemsokára elértünk egy folyóhoz, amiben most nem sok víz volt, könnyű volt rajta átkelni. 

 

 

További érdekes növényekről hallottunk információkat, aztán az út egyszercsak elkezdett emelkedni, az én erőm meg elkezdett fogyni. Még szerencse, hogy a fiatal srác vágott nekem egy megfelelő sétapálcát, ami azért egy kicsit segített, hogy rátámaszkodhattam. Már többször éreztem ezekben a meleg országokban, különösen a túrák elején, hogy fizikailag rosszul vagyok, hányingerem van, vagy hányok is, szédülök, az ájulás határán vagyok, és most is ezt éreztem. Szinte 10-20 méterenként le kellett ülnöm, mert úgy éreztem nem tudok tovább menni. Az út pedig csak egyre emelkedett. Itt már fényképezésre sem volt erőm, már nagyon azon gondolkodtam, hogy feladom, és visszafordulok valamelyikükkel, Vilmos pedig nélkülem megy fel. Amikor már végképp nem bírtam volna, szerencsére egy kis pihenő következett, az út egyenesen, majd lefele vezetett. Itt azonban egyre jobban bekerültünk a dzsungel sűrűjébe, egyre többször kellett a srácnak a machetjét használnia. Mivel a meleg miatt nem akartunk hosszúnadrágban menni, ezért egy kissé össze is karcolták a lábunkat az éles növények. Az ingem azért felvettem, hogy legalább a karomat ne karcolják össze.

 

 

Itt is láttunk olyan érdekes növényeket, amelyiknek a felső piros levele úgy néz ki, mint egy női száj.

Aztán még egy kis emelkedő volt hátra, és megérkeztünk az első csúcshoz.

 

 

Nem akartam elhinni, hogy sikerült! Isten iránti hálával a szívemben csodáltam a kilátást, ami elénk tárult. 

 

Többeknek, még ha sikerül is feljutniuk ide, nem adatik meg az a lehetőség, hogy kitását is lássanak, mert minden ködben, párában van.

 

Mi mindenfelé láttuk a hegyeket, még az Alvó Indiánnak nevezett hegycsúcsot is. Nem győztünk fényképezkedni, nem tudtunk betelni a látottakkal. Valakinek a blogjából az derült ki, hogy ők még egy csúcshoz elgyalogoltak, de a hölgytől kapott információ alapján nem lehetett tovább menni. Igazándiból nem is akartam volna, még ide is alig tudtam felmászni.

 

Amikor már minden szögből megnéztük, lefotóztuk a kilátást, ideje volt visszaindulni. 

A dzsungel részen most több időnk volt nézegetni, fényképezni a növényeket. 

 

 

Bár lefelé sokkal gyorsabb volt jönni, de annál fárasztóbb. Itt tudatosult bennem, hogy milyen meredek emelkedőn kellett fölfelé jönnünk, és nem csoda ha olyan sűrűn meg kellett állnom pihenni. 

 

 

 

Persze a képeken egyáltalán nem látszik, hogy valójában milyen is volt ez az emelkedő. Most már a vádlijaim kezdtek egyre jobban fájni, 

 

 

 

 

 

 

és végre amikor szerencsésen leérkeztünk, még hátravolt a nagy emelkedő. És a nap egyre jobban tűzött, itt már egyre kevesebb árnyék volt, a vizünk meg fogytán. Már nagyon bíztattak, hogy már csak egy kicsi van hátra, és végre feltűnt egy terepjáró. Reménykedtem, hogy nemcsak egy délibáb!

Búcsúpillantás a csúcsra

 

 

 

 

 

Hát a túra nehezebb volt, mint gondoltuk, persze ebben az is közrejátszott, hogy már nem is emlékszem mikor másztunk hegyet utoljára. Nemhogy hegyet, de még sík területen sem nagyon sétálgattunk mostanában. A környékünkön nincsenek hegyek, és utazásunk előtt olyan rossz idők voltak, hogy szóba sem jöhetett volna, hogy egy kicsit edzünk a Snowdon megmászásával, mint ahogy annak idején a Kinabalu meghódítása előtt tettük. Talán nem volt a legszerencsésebb ötlet, hogy elsőre ilyen nehéz túrát választottam, de félek attól, hogy a többiek sem lesznek sokkal könnyebbek. De az izomláz ellenszere a rádolgozás, úgyhogy nem adjuk fel, folytatjuk, amit elkezdtünk.

 

Miután visszaérkeztünk a faluba, visszatértünk az autóhoz, és továbbautóztunk Caimitóig, és  Pozo Azul felé vettük az irányt. 

 

 

Útközben lehetőségünk volt megebédelni, egy igazi tradicionális helyen, hogy szerezzünk egy kis energiát a délutáni programhoz is. Az ebédünk egy nagy levélben készült sülthal, rizs és egy krumplihoz hasonló gyökérből készült. Nagyon finom volt. 

 

 

 

 

 

 

Egy kis desszert is volt utána, az valamilyen módon elkészített kis banán volt, az nem ízlett annyira. Igaziból jéghideg vízre vágytam volna, de ehelyett valamilyen növényből készült nagyon édes innivaló volt, így ezzel kellett beérnünk. 

 

 

 

 

Közben egy idős hölgy a növény leveléből készített és megszárított vékony szálakból készített valami alátétet, nagyon ügyesen. Búcsúzáskor még egy kis dísz szalmakalapot kaptunk, amit ő készített.

 

Tovább folytattuk az útat a vízeséshez. Egy idő után már normális autókkal tényleg járhatatlan lett volna az út. Megérkeztünk a“Cascada Las paila de loma grande Pozo Azul” bejáratához, átöltöztünk, és indultunk lefele a 250 lépcsőn, hogy elérjük a vízeséseket. 

 

 

 

 

 

 

 A

 

 

 

A dzsungel mélyében vízesések sorozata ömik le egymás után alacsonyabb szintekre, ahol kristálytiszta, azurkék kis tavakat képez. Egyre feljebb lehet mászni a sziklákon, aki elég bátor, még le is ugorhat a vízbe. A kevésbé bátrabbaknak (mint pl. nekem) a fürdéssel, úszással kell beérnie. Bár ma Vilmos sem volt ugrálós kedvében. Leereszkedtünk a kanyon aljába, ahol csodálatos tiszta vizű folyó folydogált. Körülöttünk a dzsungel üde zöld színeivel, igazán gyönyörű volt a látvány. 

Elértünk az első kisebb tavacskához, és annyira melegünk volt, hogy máris belementünk. Kellemesen hűsítő volt a víz, én sokkal hidegebbnek gondoltam. 

 

 

 

 

 

 

 

Amikor már eleget úszkáltunk az első tóban, a sziklákon továbbmentünk a következő szintre, ahol szintén úszkálgattunk.  

 

 

A vízesésekhez már csak a hölgy jött velünk, de minden lépésünket figyelte, segített, fényképezett, és bár ő nem öltözött át, ha a helyzet megkívánta, lehúzta a cipőjét, és ő is belejött a vízbe. Már csak 2 vízesés lett volna hátra, oda már nagyon sok lépcső vezetett fel, így ezt már a mai túra után nem vállaltam be. 

 

 

 

 

De nagyon élveztük a sziklamászást, egyszer még kötélen is leereszkedtünk, és nagyon jól esett a nehéz túra után ez a felfrissülés.

 

 

 

 

 

 

 

Nem volt kedvünk átöltözünk, gondoltuk mire felmászunk a lépcsőkön nagyjából úgyis megszáradunk. Hát ez nem volt túl jó ötlet, mert az autóban eléggé fáztunk, és amikor kértük, hogy kapcsolják ki a légkondit, akkor pedig az ablakokat nyitották ki.

Amikor Caimitótól visszaértünk a főútra, megálltunk a Cerro la Cruz kilátónál, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a környékre. Innen visszavittek a szállásunkra, és a nap további részét már csak relaxálással töltöttük. Mivel képtelen lettem volna még vacsoráért is elgyalogolni, így megoldottuk azzal, hogy házhoz rendeltünk valamit. Aztán megint pakolnunk kellett, mert reggel korán indulunk, és előtte már ki kell jelentkeznünk a szobából.