Éjszaka úgy aludtam, mint a bunda, ami érthető volt, hiszen az előző napi délelőtti gyalogtúra eléggé megviselt. Szerencsére reggelre az izomlázam már egy kicsit alább hagyott. Korán kellett kelni, mert a taxi már hét órára jött értünk, és addigra mindent összepakolva kellett a szálláson hagyunk. A mai napra is két túrát terveztünk, de sajnos tegnap megtudtuk, hogy az utolsó busz Panamaváros felé 4 órakor indul és ennyi idő alatt a két túrát semmiképpen nem tudtuk volna megcsinálni. Az első a Cerro La Gaita túra volt. Ahhoz, hogy ezt megtegyük el kellett jutnunk Laguna de San Carlosba, ami a szállásunktól kb. 16 km-re volt. Azt hallottuk, hogy nem sok taxi van Anton Valleyben, de a szállásadónk segítségével sikerült találnunk egy taxist, aki elvitt, és megígérte, hogy majd vissza is hoz bennünket. A taxi egy kicsit rozzant állapotban volt, amikor kissé zötykölődős úton mentünk, szinte aggályaim voltak, hogy mindjárt szétesik.
Itt még boldogan indultunk a túrának |
Ezt a túrát az interneten találtam, és az indulási pontról csak csak annyi információnk volt, hogy egy Y elágazásnál van, amiből valószínű több volt, és elég hamar kiderült, hogy nem jó helyen vagyunk, nem tudjuk követni a leírást.
Igazándiból azt sem tudtuk, hogy lentről hogy néz ki a csúcs, melyik irányba kellene mennünk. Vilmos letöltött egy útvonalat, de az biztosan nem az volt, Az eredeti túraterv kb. 9 km lett volna oda-vissza, és nagy része a dzsungelen keresztül vezetett volna.
Ezzel szemben a miénk először egy földúton vezetett, hosszú emelkedővel, egy falun keresztül, ahol nagyon sok szép, és kevésbé szép ház is volt. El sem tudtam képzelni, hogy akik itt laknak, és nincs lehetőségük egy terepjáró vásárlására, mennyit gyalogolhatnak itt.
A hosszú emelkedő után egyre csak lefelé mentünk, míg végül szerintem már alacsonyabban voltunk, mint amikor indultunk.
Ezután kiértünk egy aszfaltútra, amin megint újra felfelé kellett mászni. Hát nem kell, hogy mondjam, hogy elég dühös voltam! Nem elég, hogy nem a látványosabb dzsungelen keresztül mentünk, hanem az út tűző napon vezetett, amin még sima úton is nehéz lett volna menni, hát még emelkedőn! Nem is tudom, hol olvastam, hogy itt, Anton Valleyben sokkal kellemesebb a klíma. Hát ez biztosan nem igaz, itt is ugyanolyan perzselően sütött a nap, mint eddig mindenhol.
Ezután megint egy jó kis emelkedős földút következett, majd két óra intenzív mászás után végre elértük a lépcsőket, amik a kilátóponthoz vezettek. A lépcsők alján ki volt írva, hogy 550 méter.
Hát ezt nehéz volt értelmezni. Ha azt mondja hány lépcső, akkor tudom mire számíthatok.
Mondjuk, ha egy méterben 2 lépcsőfok lehet, akkor az 550 méter kb. 1100 lépcső. Egyébként mániám, ha felfelé megyek egy lépcsőn, elkezdem számolni a fokokat, úgyhogy most is azt tettem.
De tévedtem. “Mindössze” kereken 700 lépcsőt számoltam. A tévedés abból is adódhatott, hogy voltak sima, lépcső nélküli részek is.
De azért a számolás mellett igyekeztem gyönyörködni is, mert a lépcsők csodálatos buja növényzet között kanyarogtak.
Igazi dzsungel vett bennünket körül.
Kb. fél óra múlva véget értek a lépcsők, fenn voltunk egy kilátó teraszon, a dzsungel tetején!
A kilátás egyenesen lélegzetelállító volt! Nem lehet szavakkal leírni a látványt.
Mindenfele hegycsúcsok, völgyek, sűrű erdők. De olyan erős szél fújt, hogy sokszor attól féltem kifújja a telefont a kezemből.
Na meg persze a frizurám eléggé szélfútta minden képen. Egy ausztrál srác blogjában találtam sok túra ötletet, többek között ezt is, neki hihetetlen fotói vannak, mert mindig dront is visz magával, így fentről is mindent megörökít. (Remélem a többi túraútvonalát jobban lehet követni, mint a mait.) Ha valakit érdekel, érdemes megnézni a képeit. https://www.journeyera.com/cerro-la-gaita-hike/ A mi képeink közel sem olyan professzionálisak, de elménkbe, szívünkbe beívódott ez a csodálatos látvány.
Visszafelé már sokkal gyorsabb volt az út, (már nem fényképeztünk annyit, és több lejtő volt benne), így nem tartott olyan sokáig visszaérni az induló állomásunkig, de azt mégis láttuk, hogy a következő túrát már nem tudjuk megtenni, hiszen a taxissal megbeszéltük, hogy 2.30-ra jöjjön értünk, hogy kényelmesen elérjük a 4 órás buszt.
Ahhoz viszont még túl korán volt, hogy ott üljünk a találkozó ponton,
így inkább egy kis kerülő útat tettünk,
és még egy kicsit továbbsétáltunk a Laguna de San Carlos tóig, hogy egy kicsit megpihenjünk.
Érdekes módon a másik túránknak a kezdő pontját, ‘Sendero Cerro Picacho’-t a leírásnak megfelelően a tó bejáratához közel, az út jobb oldalán megtaláltuk. Kicsit sajnáltam, hogy az első túránk sem úgy történt, ahogy szerettem volna, ez a második pedig teljesen elmaradt, de még ha lett is volna több időnk, akkor sem biztos, hogy lett volna erőnk hozzá. Itt két csúcsra kellett volna felmásznunk, és bár a kilátás nagyon szép lett volna, nem biztos, hogy a 600 méter szintkülönbségre újból képesek lettünk volna.
Így fájó szívvel megelégedtem azzal, hogy legalább lentről láttuk a csúcsokat, és bementünk a parkba, ahol a tó található.
Nagyon szép helyen van, körbevéve kisebb hegyekkel. Volt egy büfé, ahol először csak ittunk valamit, aztán, amikor megtudtuk, hogy kétféle egyszerű étellel is tudnak szolgálni, akkor ebédeltünk is. Még egy kicsit ücsörögtünk, aztán elindultunk, hogy időben odaérjünk a találkozó helyre.
Már fél 3 előtt ott voltunk, és óhatatlanul azon kezdtem gondolkodni, mi van, ha nem jön a taxis. De szerencsére mire kitaláltam volna egy alternatív megoldást, már meg is érkezett. Először visszamentünk a szállásra, felkaptuk a cuccainkat, és így most nem gyalogolni kellett a buszhoz, hanem oda is elvitt még a taxi. Még volt egy kis időnk a busz indulásáig, így beültünk egy kávéra a buszmegállóval szemben. Egyszercsak észrevettük, hogy már bent áll a busz, és futásnak eredtük. Kiderült, hogy ez még a fél 4-es volt, de ha már ott voltunk, eljöttünk vele. Most nem volt olyan nagy forgalom, annyi fel- meg leszálló, így 6 órára már meg is érkeztünk Panamavárosba, az Albrook Buszpályaudvarra, ahonnan 11 órakor indult egy éjszakai járat Davidba. Először megvettük a buszjegyet, aztán gondolkodtunk, mit is csináljunk a rendelkezésre álló időben. Végül egy überrel elmentünk az óvárosba, és kerestünk egy tetőteraszt, ahol vacsoráztunk. Maga a hely nem volt annyira jó, mint a múltkori, nagyon hangos zene szólt, de a vacsora nagyon finom volt. De utána még inkább egy csendesebb helyre ültünk be, ahol még irogattam a blogomat. Időben visszaértünk a buszhoz, ami egy kényelmes, emeletes busz volt, aminek pont a legelején volt a helyünk, ahol a lábunkat jobban ki tudtuk nyújtani, és a kisebb csomagjaink is elfértek. A korábban olvasott információk szerint a buszokat nagyon hűtik, és nagyon hangos a zene. Ez most szerencsére nem volt igaz. Nem is volt annyira hideg, és zene sem szólt. A világítást lekapcsolták, a függönyöket elhúzták, tehát minden adott volt az alvásra. Bár még a szemellenzőmet is feltettem, azért nem volt olyan egyszerű elaludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése