Ma reggel nagyon korán kellett kelnem, mert terv szerint már 4.30-kor értem jött egy dzsip, és amivel felmehettem a Baru vulkánra. Vilmos nem akart jönni, így egyedül jelentkeztem a programra. Hosszú ideig nagyon bizonytalan volt, hogy lesz-e belőle valami, vagy sem, mert rajtam kívül nem volt más jelentkező. Végül tegnap megkaptuk az értesítést, hogy áttettek egy másik utazásszervező irodához, így nem szalasztom el a túrát. De majdnem más miatt szalasztottam el. Természetesen beállítottam a csörgést a telefonomon. Egész éjjel nagyon nyugtalanul aludtam, többször megnéztem hány óra van. Aztán egyszercsak egy koppanásra ébredtünk Vilmossal, de nem tudtuk mi volt ez a zaj. Kis idő múlva azért csak úgy éreztem, hogy nézzem meg mennyi az idő. Akkor vettem észre, hogy a telefonom leesett a székről, az volt a koppanás. Kiderült, hogy már rég fel kellett volna kelnem, csak nem hallattszott a telefon csörgése. Ha nem esik le a telefon, és nem ébredünk fel arra a zajra, akkor bizony elaludtam volna! Hát nagyon örültem, hogy nem így történt, és gyorsan összekaptam magam, aztán még nekem kellett várnom, mert késtek. Megérkezett egy Nissan terepjárón értem, és rajtam kívül még öt utas vállalta be ugyanezt a túrát. De később láttam, hogy volt még három másik dzsip is, akik hoztak utasokat.
A Baru vulkán a Chiriqui tartomány nyugati részén, a Costa Ricai határ közelében található szunnyadó, de potenciálisan aktív rétegvulkán. A tűzhányó utolsó nagyobb kitörése i.u. 500 körül volt. 1550 körül is volt egy kisebb kitörés, és 2006-ban a hegy alatt egy élénk szeizmikus aktivitás kezdődött, ami aggályokat váltott ki a vulkán közeljövőben történő robbanásszerű kitörésével kapcsolatban. 3.474 méter magassággal az ország legmagasabb pontja, és a tizenkettedik legmagasabb csúcs Közép-Amerikában. A hegy magasságának és Panama viszonylagos keskenységének köszönhetően ez az egyetlen hely az egész világon, ahol tiszta időben az Atlantic Óceánt és Csendes Óceánt egyszerre lehet látni. A csúcson néha havazik, időnként a hőmérséklet fagypont alá süllyed. A Barú környezetében bőségesen hulló csapadék (4–6000 mm/év) a tűzhányó körül sűrű erdős vegetációt (esőerdőt) hozott létre. Az esős évszak sárlavinái rendszeresen elmossák az erdei ösvényeket, megnehezítve a feljutást. A park hihetetlenül gazdag élővilágát az időjárási és éghajlati hatások hat, viszonylag jól elhatárolható zónába rendezik, a nedves hegyi erdőktől a premontán esőerdőkig. Sok a tölgy, néhányuk még a 600 éves kort is megéli. Gyakoriak a magas magnoliák, színpompás orchideák találhatók, amiket kolibri madarak poroznak. A parknak hihetetlen gazdag az állatvilága, sok-sok madár, különféle kisebb nagyobb emlős található, melyek közül a legveszedelmesebb a puma, a különféle leopárdok, és a jaguár. A majmok közül a pókmajmok és a bögőmajmok is megtalálhatók.
Eredetileg szerettem volna megmászni a vulkánt, de amikor láttam, hogy vannak olyan túrák, amik a napfelkeltére tervezik a megérkezést, ilyenen akartam részt venni. Éjjel 11 körül kellett volna indulni, és a vaksötét éjszakában megmászni a hegyet. Vilmos erről természetesen hallani sem akart, túlságosan veszélyesnek tartotta, és nagy nehezen sikerült lebeszélnie róla. (Még szerencse, hogy lebeszélt róla, mert a tegnapi túra után egyértelmű, hogy nem tudtam volna megmászni.) Ezek után találtam egy olyan túraszervező irodát, akik dzsippekkel viszik fel a kényelmesebb túristákat majdnem a csúcsig, így csak egy kis sziklamászásra van szükség, az út végén. Vilmos ezen sem akart részt venni, de erről már nem hagytam magam lebeszélni.
Szóval elindultunk hajnalban erre a kalandos túrára. Igyekeztem melegen felöltözni, mert a csúcson a hőmérséklet alig fagypont felett volt várható. Felkészítettek, hogy sokak számára hányinger elleni tabletta szükséges, mert az út nagy részén olyan köves, göröngyös az út, hogy az ember gyomra teljesen felkavarodik. Igaz, hogy hoztam ilyen tablettát, aztán inkább mégsem vettem be, de természetesen semmit sem reggeliztem, hogy megússzam ezt a hányás dolgot. Megérkeztünk a Baru Nemzeti Park bejáratához, a soförünk beregisztrált bennünket, és elindultunk egy keskeny köves úton. Mivel még teljesen sötét volt, az előbb felsorolt növény- és állatvilágból természetesen semmit sem láttunk. De hogy milyen úton mentünk, azt nagyon jól megvilágította a fényszóró, de még inkább éreztem! Szédületes volt! És nem pár percig tartott, hanem az egész fél órás úton. A fejemet próbáltam hátrafeszíteni a fejtámlához, mert egyébként rázkódott volna ide-oda mint egy rongybaba feje. Legtöbbször két kézzel kellett kapaszkodni, hogy ne essem a mellettem ülő ölébe. Eszméletlen volt. Mintha egy rázógépbe tettek volna kb. fél órára. El sem tudom képzelni, hogy azok a sofőrök, akik gyakran teszik meg ezt az utat, hogyan tudják ezt tolerálni. Az út vége felé már láttunk olyan túristákat, akik ugyanezen a iszonyatosan köves úton gyalogoltak fölfelé. Nem gondoltam, hogy a gyaloglók is ezt az utat használják, azt hittem vannak más, gyalogos ösvények. Bár lehet, hogy az éjszakai sötétségben ez az út volt biztonságosabb?
Végre
megérkeztünk és kiszédelegtem a terepjáróból kicsivel 6 óra előtt. A friss
levegő hamar helyreállított. Bár hideg volt, de nem éreztem, hogy annyira fáznék.
Igaz, hogy amennyire tudtam, fel is öltöztem. Ezért az egy kis programért még
egy sapkát és kesztyűt is hoztam.
Még sötét volt, a távolban látszottak a város fényei. Gyönyörű csillagos volt az ég, hálás voltam Istennek, hogy ez alapján tiszta idő van, így látható lesz a napfelkelte. Már több esetben próbálkoztunk csúcsokra feljutni napfelkeltére (Borneó, Vietnám, Sri Lanka), de valahogy eddig még nem jött össze, hogy igazán láthattunk volna.
A mai nap felkelte 6.31-kor volt várható, így volt még bőven idő az előttünk álló utolsó kis emelkedő megmászására.
Bár egy kicsit aggódtam a tegnapi rossz teljesítményem után, de aggodalomra nem volt ok, ez itt szó szerint négykézlábas sziklamászás volt, és tényleg csal egy kis rövid szakasz. Itt már találkoztunk olyan túristákkal, akik a nemzeti park bejáratától gyalogoltak, és időben sikerült felérniük. Sajnáltam, hogy erről most lemaradtam, terepjáróval feljutni a csúcsra nem volt olyan nagy kihívás. De azt hiszem ennél többre nem is lettem volna képes.
6 órakor már vörös csík volt az ég alján, a felhők fölött.
6 óra 7 perckor már fenn is voltam a csúcson. Ez nem egy olyan kis csúcs volt, mint Kinabalun, itt bőven volt mindenkinek hely. Egyre világosabb lett. Próbáltam megtalálni merre is lehet a két óceán, de csak az egyiket láttam. A másik a felhőktől nem volt annyira látható. De inkább a napot szerettem volna látni, így azt néztem inkább.
Az égbolt alja egyre vörösebb színben ízzott.
6 óra 26 perckor feltűnt a napkorong felső íve, és innentől kezdve elég gyorsan jött egyre feljebb.
És láss csodát 6.31 perckor a napkorong teljesen láthatóvá vált. Dicsőség az Úrnak, hogy ezt a csodát ma én is átélhettem.
Kis idő múlva már annyira ízzott a napkorong, hogy nem is lehetett belenézni napszemüveg nélkül.
A csúcson elég sok telefon és rádió oszlop van, de szerencsére ezek nem a napfelkelte irányában voltak, így nem csúfították el a látványt.
Csak álltam és gyönyörködtem.
 |
| Itt volt a vulkán krátere |
 |
| Itt Boquete látszik, a távolban pedig az Atlantic Óceán |
 |
| Valahol itt kellene látszani a Csendes Óceánnak |
Amikor már teljesen kivilágosodott, visszasétáltunk a terepjárókhoz, ahol forró italt és reggelit kaptunk.
Nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet, hiszen újabb rázás állt előttünk. De azért mégis jól esett, mert már elég éhes voltam.
Miután mindent összepakolt a sofőrünk, beszálltunk, és indult a rázógép! J
Készítettem egy videót, amin
látható milyen iszonyatosan rázott ez az út. (Sajnos egyelőre nem tudom feltenni.) A minősége csapnivaló lett, hiszen
a kezemet nem tudtam úgy tartani, hogy ne mozogjon, meg az autó ablaküvege is
nagyon koszos volt.
De mindenesetre az látszik, hogy mekkora köveken kellett
szerencsétlen járműveknek átvergődniük. Érdekes módon visszafelé sokkal tovább
tartott az út, többször meg is kellett állnunk valamelyik dzsip miatt. Közben a
körülöttünk lévő erdőt is figyeltem, és már az út szélén is nagyon sok szép
virágot láttam.
Végre leértünk, kijelentkeztünk a nemzeti parkból, aztán egyesével hazaszállítottak bennünket. Majdnem 10 óra volt mire visszaértem, addigra Vilmos már kicsekkolt, de mielőtt még indultunk volna gyorsan átöltöztem, mert már nagyon meleg volt. Ezzel a programmal befejeztük a Boquete-ben töltött időnket, mert nyaralásunk végén egy kis pihenőt terveztünk az ország egy másik gyönyörű helyén, Bocas del Toroban, ahova nem volt könnyű eljutni. Felkaptuk a batyuinkat és igyekeztünk a buszhoz, amivel először visszamentünk Davidba, majd onnan egy másik busszal Almirantebe. Sokkal kényelmesebb lett volna, ha egy shuttle busszal közvetlenül mehettünk volna, de sajnos az már 9 órakor elment. Útközben némi élménybeszámolót tartottam, amivel talán fájdítottam Vilmos szívét, hogy nem jött velem. Aztán olyan álmos voltam, hogy nemsokára elaludtam. Pedig kár volt, mert nagyon gyönyörű helyen utaztunk, bármikor felébredten, mindig valami csodás helyen mentünk. De mégis mindig leragadt a szemem, így nem készítettem egyetlen fotót sem.
Megérkeztünk Almirantebe, ami egy tengerparti város, különösebb látványosság nélkül, de innen lehet áthajózni a Bocas del Toroi szigetcsoporthoz, aminek legnagyobb szigetén, Colonban foglaltuk a szállást az elkövetkezendő néhány napra. Az egész utazás azért volt nagyon kicentizve, mert azt tudtuk, hogy az utolsó hajó vagy csónak 6 órakor megy Almiranteből, ha azt lekéstük volna, akkor ott kellett volna éjszakáznunk.
A buszmegállóban már ott sorakoztak a taxik, akik odavittek bennünket egy kis, lepukkant kikötőbe.
Megtudtuk, hogy azért nem vittek a nagyobb kikötőbe, mert a komp már nem járt. Megvettük a jegyet (ami jóval drágább volt, mint a rendes komp ára lett volna), és vártunk és vártunk. Már annyi ember összezsúfolódott, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ennyien be fogunk férni egy csónakba. Szerencsére fél 6-kor megérkezett a csónak, amibe az összes utast és csomagot bepréselték, és elindultunk.
Hát ez a hely azért nem volt olyan szép mint San Blas! Kb. fél órás zötykölődés után megérkeztünk Bocas városába.
Bocas Del Toro szigetcsoport Panama észak-nyugati csücskében található a Costa Ricai határ mentén, színes víz alatti élővilággal és hippi hangulattal. Menő ötcsillagos hotelek híján inkább fiatalok és hátizsákos utazók kedvelt célpontja.
A terület 9 nagyobb és 52 kisebb szigetből és több mint 100 apró szigetből áll. Cölöpökre épült kis karibi házak, mesés tengerpartok, esőerdő – talán így lehetne a legrövidebben jellemezni.
A fő szigeten (Isla de Colon) található a tartomány fővárosa, Bocas város, a könnyűbúvárok kedvenc helye. Sok hangulatos étterem és bár áll a turisták rendelkezésére. A látogatók túrákon is részt vehetnek, mely során barangolhatnak a sűrű esőerdőben és élvezhetik a gyönyörű, szinte elhagyatott partokat. Egy meglehetősen nagy terjedelmű korallzátonyt is megcsodálhatnak a búvárok, köztük különböző szines halakkal. Az 1502-ben, Kolumbusz Kristóf által felfedezett terület Panama egyik legnépszerűbb látnivalója maradt a mai napig.
Bocas del Toro a turizmusból és a banántermelésből él. 1890-ben kezdődött meg itt a banántermelés és ma a Chiquita nemzetközi cég több közel 1 millió tonna banánt termel és exportál évente, főleg az USA-ba és Európába. Szinte mindent hajóval lehet megközelíteni, vizitaxik közlekednek a szigetek között. Minden látnivalót is hajóval lehet megközelíteni, de azért1-2 tengerpartra szárazföldön is el lehet jutni.
Hát első pillanatra engem nem nagyon fogott meg ez a hely. Rengeteg ember volt mindenfelé, hangzavar, nyüzsgés. Nehéz hátizsákjainkkal kigyalogoltunk a színes, cölöpökön álló házak közül, de egyetlen taxit sem láttunk, így elgyalogoltunk a nehéz batyuinkkal a kissé arrébb lévő collectívókhoz, ahol végül is találtunk taxit. Ezen a szigeten a taxiszolgálat úgy működik, hogy többen is igénybe vehetik. Hozzánk is bepattant még egy hölgy. Túl sok cuccom volt ahhoz, hogy kedvem lett volna elővenni a telefonom, hogy fényképezzek. Valahogy útközben is azt éreztem, hogy nekem ez a hely nem tetszik. Talán túl öregek voltunk ehhez a helyhez, ide inkább fiatalok járnak. Szállásunkat a központtól kissé távolabb foglaltuk, mert a fiatalok késő estébe nyúló bulizásai miatt nem túl sok alvási lehetőséggel kecsegtettek a kikötő közelében lévő szállások. A szállásunk bent van erdőben, nagyon szép a környék, és maga a szállásunk is nagyon szép. Bejelentkeztünk, lecuccoltunk, aztán valami vacsora után kellett nézni, mert egész nap nem ettünk semmi rendes kaját. A központba semmiképpen nem akartunk visszamenni, inkább ellenkező irányba, a tengerparton kerestünk egy kajáldát. Hangulatos hely volt, de elég hangos, és sajnos a vacsora sem volt a legfinomabb. De hihetetlenül jó idő volt még késő este is. Olyan igazi Balatoni nyári este volt, csak szerencsére kevesebb szúnyoggal. Ez az egész hely nagyon emlékeztetett engem Phi Phi szigetére Tájföldön, ami szintén ilyen hasonló hippi sziget.
Azért éreztem annak a pár alvás nélküli órának a hiányát, amit reggel elszalasztottam, így nem sokkal vacsora után hazatértünk, és nyugovóra tértünk.
 |
| Csodás tavirózsák |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése