Március 26. Los Senderos Quetzales túra

Eredetileg a mai napra is két túrát terveztünk. Elsőként a távolabb lévő Los Senderos Quetzales túrát, majd utána a Lost Waterfall túrát akartuk megtenni, mert mindkét túra közel van egymáshoz. Mára nem állítottuk be a telefon ébresztőt, így egy kicsit később ébredtünk, mint kellett volna. Mire összekészültünk, készítettem egy kis szendvicset, és odabuszoztunk, már negyed tíz volt.

Az internetről kapott információ szerint a Los Senderos Quetzales túraútvonal, egy darabig le volt zárva, de az nem volt egyértelmű, hogy már kinyitott-e, illetve járható-e. Azért mégis reénykedtem, és beterveztem ezt a programot. De a collectívónál megerősítették, hogy az útvonal tényleg be van zárva. Ennek ellenére kértük, hogy vigyenek oda, aztán hátha mégis sikerül beosonnunk. 

Odavittek, de azt tudtuk, hogy visszafelé már nem jönnek értük, hanem oda kell gyalogolnunk. Ahol kitettek a buszból, volt egy épület, amiben volt egy idős férfi, aki egy szót sem tudott angolul, de megértette velünk, hogy nem lehet a túrát megtenni, mert az egyik híd le van szakadva, meg más problémák is vannak az úton. Kézzel-lábbal megértettük vele, hogy mi ennek ellenére szeretnénk a kilátóig elmenni, és nem probléma, ha nincs híd, a folyón is át tudunk menni. Végül is megegyeztünk, fizettünk 5-5 dollárt, aztán elindulhattunk. Az túranútvonal Bajo Mono területtől Cerro Puntáig vezet. A Mirador La Roca nevű kilátó körülbelül az út közepén található, ahova az 1950 méter magasságról 2500 méter magasra kell felkapaszkodni.

Ezt a túrát tartják a legszebbnek ezen a környéken, mindkét irányból bejárható. Az út a felhőerdőben vezet, és olyan növényzetet lehet látni, amit sehol máshol. Az erdő viszhangzik a madár csiripelésektől, az útvonal a Közép-Amerika egyik legszebb és legmisztikusabb madaráról, a quetzalról (szuruku madárról) kapta a nevét, ami szintén megtalálható ezen a helyen. Ez a madár mint már a Pipeline túrán is láthattuk, nagyon impressziv, gyönyörű színes madár, a bóbitája kékes-zöldes, hasa piros, aranyzöldes tollai vannak, és hosszú farka. Nem túl nagy madár, így nem könnyű észrevenni, meg nincs is túl sok belőlük. Mivel a quetzal fogságban elpusztul, ezért állatkertekben nem lehet vele találkozni. Élőhelyük az utóbbi évtizedekben beszűkült, mára csak a Barú-vulkán lábánál, valamint Costa Rica és Guatemala felhőerdőiben lelhetőek fel. (Annak idején Costa Ricaban sem sikerült látnunk őket.)

 

 

 

Az út egy földúton kezdődött egy farmon keresztül, majd bementünk az erdőbe, ahol elég sokat lefelé haladtunk. 

 

 

 

 

 

 

Már előre féltem, milyen nehéz lesz ezt megtenni a túra végén. Nemsokára mélyen bent voltunk a dzsungelben. 

 

Hol mellettünk, hol alattunk egy kavicsos folyómederben egy kis patak folyt. 

 

 

 

Eddigi túráink közül ez volt az első, ahol táblák jelezték az útvonalat. Nemsokára egy ösvényhez értünk, ahol a tulajdonképpeni túraútvonal kezdődött. 

 

 

 

 

Az út itt még nagyon kellemes volt, csak enyhén emelkedett. Ha párás is volt a levegő, azért az erdőben jóval hűvösebb volt, mint amikor a napon kellett gyalogolnunk. 

Körülöttünk az erdő a már megszokott képet mutatta, hatalmas, égbe nyúló fák, rajtuk mindenféle csüngő növények, mohák, páfrányok, pálmák, néhol gyönyörű virágok, köztük lepkék repdestek. 

 

 

Próbáltunk nyitott szemmel járni, és észrevenni minden szépséget, de ez elég nehéz volt, mert az út elég köves, egyenetlen volt, úgyhogy inkább a lábunk alá kellett nézni. Hát állatot egyáltalán nem láttunk, madár csiripelést se olyan sokat hallottunk, de mégha hallottuk is, látni egyáltalán nem láttuk őket.

 

 

 

 

 

 

Elértük az első hídat, ami igaz, hogy elég rozzant volt, de azért nem volt leszakadva, és át tudtunk menni rajta. 

 

 

 

 

 

Ugyanígy a következőn is. Az út továbbra is folyamatosan emelkedett,és ha még lankásan is, egyre fáradtabb voltam. Talán párásabb volt a levegő, mint korábban? Nem tudom. 

 

 

 

Néhol olyan érdekes erezetű leveleket láttunk. Annyi félét lehet látni, szinte nincs két egyforma. Egy helyen a folyó felett nem volt híd, de egyáltalán nem jelentett nehézséget átmenni rajta, mert sok kő volt, így azok segítségével még a vízbe se kellett belelépni. Nem tudtuk miről beszélt az őr, mert ő azt is mondta, hogy még combközépig is ér a víz, nem lehet átkelni rajta. Hát ez talán ha sokat esik akkor lehetséges, de most úgy tűnt napok óta nem volt kiadós eső, nem volt akkora víz, sőt sár sem nagyon. Ezek a felhőerdők most nem mutatták meg az igazi arcukat, sehol nem mentünk ködben. Persze most szándékosan délelőttre terveztük ezt a túrát, hátha a kilátónál nagyobb esély lesz a kilátásra. 

Már eddig is nagyon fáradt voltam, aztán egyszercsak elkezdődtek a lépcsők! Csak mentünk, és mentünk, úgy tűnt soha nem lesz vége. 

 

 

Azért sok helyen látszott, hogy itt némi javításra lenne szükség. Sok helyen a korlát kidőlve, a lépcsőfokok hiányoztak.

 

 

 

 

Igaz, hogy nagyon szép volt az erdő, itt sok helyen bambuszok hajlongtak a lépcső felett, de már gyönyörködni sem tudtam semmiben, sőt már a fényképezéshez sem volt kedvem. Egyre többször kellett megállnom, Vilinek állandóan várni kellett rám. Már fel akartam adni, hogy én nem megyek tovább, mert nem bírom. Nem tudom, hogy tényleg ennyire nehéz volt ez a túra, vagy a hiba bennem volt. Igaz, hogy napok óta nem vagyok százas, de azért egy kis gyomorproblémának nem kellene ennyire levennie a lábamról! 

 

 

 

Végre megláttuk a Las Rocas kilátópontot jelző táblát. A tábla szerint már csak 180 métert kellett menni, de ezeket az utolsó métereket volt a legnehezebb megtenni. Végre felértünk 2500 méter magasságra, a kilátóba. Először nem is néztem a kilátást, csak lerogytam. Kerek három órába kellett, mire ide feljutottunk. 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aztán amikor már észhez tértem, láttam mennyire szép helyen vagyunk. 

 

 

 

 

 

 

 

Bár most is gomolyogtak felhők a hegycsúcsok felett, de azért nem takarták el teljesen a kilátást. Nem olyan volt, mint a tegnapi El Pianista legmagasabb pontján, amikor szó szerint semmit nem láttunk.

 

 

 

 

Miután megnéztük a kilátást, és elég erőt gyűjtöttünk, elindultunk lefelé. Hát az sem volt sokkal könnyebb, mint a felfelé út! Bár odafelé találtam egy megfelelő bambusz botot magamnak, ami kicsit segíttett, de nem volt könnyű a lépcsőfokokat venni. Nagyon egyenetlenek voltak, néhol talán fél méteres is volt egy lépcsőfok, néhol meg nagyon kicsi, hol fából készültek, hol a gyökereket, köveket használtak fel egy-egy lépcsőfoknak.

 

 

 

 

 

Végre túljutottunk a lépcsőkön, és innen már élvezhetőbb volt az út további része. 

 

 

 

 

 

 

 

Amikor odaérkeztünk az útvonal kezdőpontjához, lerogytunk egy kőre és elfogyasztottuk az ebédünket. Már éppen ideje volt, hiszen már fél három volt. De itt még nem ért véget a túra, vissza kellett még menni az út elejére, ahol kiszálltunk a buszból, aztán legyalogolni még a Lost Waterfall bejáratához.

 

 

Egész úton bár igyekeztünk felfedezni a madarat, nem sikerült. Kétszer ugyan halltottuk a hangját, de látni nem láttuk. Azt nem gondoltuk, hogy a még hátralévő úton, ami már nem a túra útvonalához tartozott, még láthatnánk, De észrevettem egy kisebb embercsoportot nem sokkal előttünk, akik nagyon néztek fel a magasba. Szaporáztam a lépéseimet, mert sejtettem, hogy madarat láthattak. És valóban, nemcsak egyet, hanem két quetzal madarat sikerült a lombok között észrevenni. Sajnos ahhoz elég messze voltak, hogy képet tudtam volna róluk készíteni, de látni nagyon jól láttam őket. Innen még hátra volt a “gyilkos” emelkedő, ráadásul a tűző napon. Ma eljutottam odaáig, hogy azt mondtam Vilmosnak, hogy ez volt az utolsó hegymászásom, soha többet nem akarok hegyet mászni! Elég volt, úgy gondolom most már eljött az “all inclusive” nyaralások ideje.

Megérkeztünk az induló állomásunkra, megnyugtattuk az idős bácsit, hogy minden gond nélkül visszaérkeztünk, és elindultunk lefelé a Lost Waterfall irányába. Azt már láttuk, hogy sajnos  azt a lehetőséget elszalasztottuk, hogy megnézzük a vízeséseket, hiszem már majdnem 4 óra volt. Egyrészt azt sem tudtuk mikor zár be, de azt tudtuk, hogy vasárnap lévén az utolsó collectívó 5 órakor megy visszafelé. Még ha be is engedtek volna, egy óra alatt nem sokat tudtunk volna belőle megnézni. A területen egyébként 3 szép vízesés található, de kb. oda-vissza 3 óra túrával lehet elérni mindhármat. A vízeséseknél meg is lehet mártózni. Úgy gondoltam, ha odaérünk, esetleg megkérdezzük, hogy meg tudjuk-e nézni a bejárathoz legközelebb lévő és állítólag a legszebb vízesést, de végül nem lett belőle semmi, mert ahogy gyalogoltunk lefelé, megállt mellettünk egy autó (akikkel együtt néztük a quetzal madarakat), és felajánlották, hogy beszállhatunk. Hát túl nagy volt a kísértés. Inkább lemondtunk arról az amúgy is bizonytalan vízesésről, és inkább beszálltunk a kényelmes autóba, amivel majdnem hazáig hoztak bennünket. Nagyon hálásak voltunk érte.

 

 

Este még a közelünkben találtunk egy nagyon szép virágos parkot, még sétálgattunk ott egy kicsit. 

 

 

 

Aztán újból mindent be kellett csomagolni, mert holnap elutazunk Boqueteből, de előtte nekem még egy izgalmas élményben lesz részem, ezért igyekeztem időben lefeküdni.