Március 17. Panama – Panama Csatorna, Casco Viejo

A szállodánk

 

 

Igazam volt, először 3-kor ébredtem fel, akkor még sikerült visszaaludnom 4-ig, de onnantól kezdve már ébren feküdtem, és hiába próbálkoztam a bárányok számolgatásával meg egyéb trükkökkel, nem segített. Végül 5 órakor felkeltünk, és legalább bekapoltunk a holnapi 4 napos kirándulásunkra Egy-két napig még biztosan fáradtak leszünk, amíg végre át tudunk állni az itteni időre.

Mivel a közelben lévő kávézóhelyek mind 8 óra után nyitottak, a szállodánkban megreggeliztünk, és utána a kb. 25 perc távolságra lévő Miraflores Látogató Központ látogatását terveztük, ami a Panama Csatorna történetét mutatja be. Két lehetőségünk volt, vagy azonnal belevetjük magunkat a város helyi közlekedésébe, és megpróbáljuk megtalálni az odavezető járműveket, de túlságosan fáradtak voltunk hozzá, így inkább az egyszerűbb útat választottunk és hívtunk egy Übert. De előtte még egy kicsit sétálgattunk a környékünkön. Hát ez hiba volt, mert a város a reggeli csúcsforgalomban nagyon zsúfolt volt, és nem 25 perc alatt, hanem egy óra alatt értünk oda.

 

 

 

Igaz, ez talán azért is volt, mert a sofőrünk csinált egy kis kitérőt, amikor látta, hogy fényképezni szeretnénk a felhőkarcolókat.

 

 

 

 

 

 

 

A modern autók között pöfögő szinesre pingált buszok igazán látványosak voltak, bár csak az egyikről sikerült fotót készíteni, ami nem volt annyira kifestve. 

 

 

 

 

 

 

Szerettem volna nyitásra, 8 órára a Látogató Központhoz érni, hogy hátha sikerül elkapni egy nagy hajónak az átkelését.

 

A Panama Csatorna egy mesterséges csatorna, egyike a modern világ 7 csodájának, amely a Csendes- és Atlanti-óceánt köti össze. Hossza 77 km. Építése még a francia fennhatóság alatt, 1880-ban kezdődött és hosszú évtizedes kísérletezések után 1913-ban próbaüzemre késszé nyilvánították. Hivatalosan 1914. augusztusában nyílt meg. Kivitelezése több, mint 350 millió dollárba került, és sajnos a trópusi betegségek igazán megtizedelték a dolgozókat. 6 év alatt több mint 20.000 ember halt meg a sárgaláztól.

A csatornának köszönhetően a hajózási útvonalak jelentősen lerövidültek, a New York–San Francisco út például kevesebb mint a felére csökkent. Éppen ezért óriási összegeket, átlagosan 15 millió forintot fizetnek a társaságok egy-egy átkelésért. A mai napig a mérnöki tudomány egyik mesterműveként tekintenek a csatornára.

A Panama csatornát évente körülbelül 14.000 hajó szeli át, ez biztosítja az ország bevételének 40%-át.

Korábban a központban egy több emeletes épületben lévő kiállítás mutatta be a csatorna építésének történetét, a csatorna mechanikáját, de ez már sajnos nem igaz, már nincs semmiféle kiállítás. Mozitermében egy 45 perces 3 dimenziós film mutatja be ennek a csatornának hihetetlen fontosságát. De a legnagyobb látnivaló mégis maga a csatorna, a Látogató Központ teraszáról élőben végignézhető, ahogyan a zsiliprendszer működik.

 

 

 

 

 

Hát sajnos csak háromnegyed 9-re értünk oda, és ma reggel érdekes módon csak egyetlen hajó jött, az is 8 órakor, így hiába igyekeztünk fel a teraszra, már csak azt láthattuk, hogy a hajó elhagyja a zsilipet. 

 

 

Szomorúan vettük tudomásul, hogy lekéstünk arról, hogy láthattuk volna, amint egyik zsilipből a másikba átvontatják a hajót, amit aztán feltöltenek vízzel. Sajnos ma már csak 2 órakor jött volna egy másik hajó, azt meg nem tudtuk megvárni, mert akkor délután már nem sok mindenre lett volna időnk.

Egyébként délelőttönként a hajók a Csendes óceán felől érkezve kelnek át a csatornán, délután pedig az Atlanti óceán felől.

 

 

 

 

 

Kb. 30-40 perc múlva kezdődött a következő filmvetítés, addig még egy kicsit nézgelődtünk, fényképezgettünk, kávéztunk, majd beültünk a moziterembe, és végignéztük a nagyon érdekes filmet, ami visszavezetett a csatorna létezése előtti időbe, majd az építkezés körülményeire, illetve a jelenére.

 

 

 

Miután végeztünk a filmet, egy überrel visszatértünk a központba, és az Ancón domb alján kiszálltunk, hogy onnan gyalog sétáljunk fel a domb tetejére, ahonnan állítólag nagyon szép a kilátás. Már eddig is nagyon meleg volt, de ahogy felfelé mentünk, egyre nehezebben volt elviselhető a hőmérséklet. Én úgy gondoltam, hogy erre a 200 méteres dombra egy-kettőre feljutunk, de nem lehetett lépcsőn menni, hanem csak hosszú szerpentines aszfalt úton, ami így sokkal hosszabb volt.

Eleinte még házak voltak az út mellett, látszott, hogy ez valami drágább környék lehet, aztán már csak az erdő volt mellettünk.

Nagyon sok madárcsiripelést hallottunk, de nem túl sok madarat vettük észre az ágak között. De láttunk szép lepkéket, valami kis rágcsáló állatot, és néhány gyíkot. Mást nem sikerült észrevennünk, pedig még biztosan más állatok is megbújtak a fák között. 

 

Már útközben is volt egy kis kilátásban részünk, amikor láthattuk az Amador Causewayt, amit a Panama Csatorna építése idején kitermelt sziklákból építettek, és 3 kis szigetet köt össze a szárazfölddel, meg láttuk a távolban lévő felhőkarcolókat és a Cinta Costera félköríves autóútját, ami az óvárost veszi körbe. Korábban azt hittem, hogy az egy sétány, amin végig lehet menni, de most úgy láttuk, hogy azon csak autók közlekednek. 

 

 

Végre felértünk a csúcsra, ami egy kicsit csalódás volt. Először is a domb legteteje, ahova a zászló is ki volt tűzve, le volt zárva, és a környék egy kicsit lepusztúltnak tűnt.

 

 

 

 

 

 

Itt sem volt sokkal több kilátás, mint amit már korábban láttunk,

 

 

 

 

 

 

de egy másik oldalról a Bridge of the Americas hídat is észrevettük. Az igazat megvallva én azért ennél egy kicsit többre számítottam. Az viszont mindenképpen értékelendő, hogy ebben a városban azért több helyen meghagyták az erdőket, dzsungeleket az állatvilággal együtt. 

 

 

 

Például ezen a dombon kívül a városközponttól egy kicsit kijebb igazi dzsungel található a Metropolitan Natural Parkban és a Soberania Nemzeti Parkban, amit majd legközelebb fogunk megnézni, amikor utazásunk végén visszatérünk Panamavárosba.

 

 

 

 

Miután lesétáltunk a dombról, újból übert hívtunk, mert túlságosan messzinek tűnt az óvárosi rész, amit meg akartunk nézni. Ezt a területet Casco Viejonak hívják, és a Világörökség része.

 

 

 

 

 Itt újból volt szerencsénk látni a hangosan pöfögő színes buszokat.

 

 

 

 

Igazándiból ez az óváros nem is annyira régi, hiszen az eredeti leégett egy tűzvészben, abból mára már csak némi rom maradt. Láttunk néhányat ezekből az igazán romos épületekből, de jobbnak láttuk, ha ezen a területen nem sétálgattunk, mert már ott igazi nyomornegyedek voltak, és nem tűnt annyira biztonságosnak. 

 

 

 

De az óváros újabb része az már egészen más volt! A hangulatos, szines utcácskák, balkonos házak igazi gyarmati hangulatot árasztottak! 

 

Minden cél nélkül sétáltunk, élveztük a színek kavalkádját magunk körül.Találtunk egy többnyire helyiek által látogatott éttermet, ahol meg is ebédeltünk, majd folytattuk a sétát. Gyönyörű épületeket láttunk, amik nagyon jó, felújított állapotban voltak. 

 

 

Megnéztük a katedrálist kívülről és belülről is. 

Belebotlottunk a Selina Casco Viejo hotelbe is, aminek tudtam, hogy van egy tetőterasza, ahova szerettem volna, ha este elmegyünk, és megnézzük onnan is a kilátást. Ha már itt voltunk, bementünk, és bár csak este 7-től volt nyitva, a pincér volt olyan kedves, hogy felvitt minket, hogy megnézzük. Hát nem egészen olyan volt, amilyennek elképzeltük, és nem volt nagyon kilátás sem. 

De megtudtuk, hogy a szomszédos Cenral Hotelnek ennél jobb a tetőterasza,  így átmentünk oda, és tényleg nagyon élveztük, hogy egy kicsit megpihentünk, élveztük a kilátást, meg a kedvenc sangriámat mellette! 

Amikor már kipihentük és kigyönyörködtük magunkat, újból tovább folytattuk a sétát. Egészen kimentünk a város széléig,

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 a tengerparton elsétáltunk a Las Bovedas emlékműig. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyre fülledtebb meleg volt, amit egyre nehezebben toleráltam, szinte már szédelegtem. 

Nyilvánvalóan ebben a fáradtság is közrejátszott, így nemsokára megint egy kis pihenés következett, egy jegeskávéval, fagylalttal. Ettől megint egy kis erőre kaptunk, de végül is már nem nagyon akartunk ezen a napon semmi különöset csinálni, így visszatértünk a szállásrunkra, hogy felkészüljünk a következő három és fél napos programunkhoz.