Március 24. Boquete –Finca dos Jefes kávéfarm, Pipeline túra

Azért csak aludhattam valamennyit, mert a 6 óra elég gyorsan eltelt, és arra ébredtem, hogy már megérkeztünk Davidba, nem sokkal 5 óra előtt. Kb. 40 perc múlva indult a másik busz a következő állomásunkra, Boquete-be. Ez a busz nem volt olyan kényelmes, mint az előző, sokkal kisebb volt, és annyian voltunk, mint a heringek a konzervdobozban. Bár még nagyon hűvös volt, de az össze ablak ki volt nyitva, úgyhogy majd kivitte a fejünket a huzat. És üvöltve szólt a zene. Közben már világosodott, úgyhogy láthattuk, hogy itt már az útvonal sokkal szebb volt, a távolban hegyek magasodtak. Reggel 7 óra környékén volt, mikor az álmosságtól szédelegve lekászálódtunk a buszról.
Boquete egy hegyi város, 1300 méterrel a tengerszínt felett fekszik, amit már érzékeltünk abból is, hogy amikor leszálltunk a buszról, sokkal hűvösebb volt, mint eddig. Ez a hűvösebb éghajlata a kedvez a túrázásoknak, amiből szebbnél szebbeket lehet találni ezen a környéken. Sok túra a felhőerdőkön keresztül vezet. Már Costa Ricaban is volt lehetőségünk ilyen erdőkben sétálni, most is szeretnénk néhány ilyen túrát megtenni. Ezen a környéken elég nagy sansz van a hires Quetzal (magyarul talán szurukú) madárral találkozni, de mivel leginkább a magas fák tetején tartózkodnak, nem könnyű észrevenni őket. Ennek a tartománynak az éghajlata nemcsak a túrázásoknak kedvez, hanem a mezőgazdaságnak is, hiszen ez a terület Panama éléskamrája: az ország gyümölcs- és zöldségszükségletének 86 százalékát innen elégítik ki, és még exportra is bőven jut, USA-ba és Kanadába. Könnyebb felsorolni, mi az, ami nem terem meg itt: pl alma, körte és szőlő.

Bár még elég korán volt, de jobb híján odamentünk a szállásunkhoz, és megkértük, hogy ott hagyhassuk a cuccainkat. Lecuccoltunk, és megpróbáltunk egy már nyitvalévő helyet keresni valami reggelire. Találtunk is egyet, ahol bekaptunk valamit, és bár nagyon álmosak voltunk, a kávéval próbáltunk mértékletesek lenni, mert a mai nap délelőttre legfoglaltunk a Finca dos Jefes kávéfarmon egy túrát, aminek a része a helyi kávék kóstolása is. 8.40-re értünk jöttek és elvittek a farmra.

 

Ez a kis 2.7 hektáros farm egy különleges lehetőséget biztosított arra,  hogy megismerjük az egész eljárási folyamatot a kávécseresznyétől a kávéscsészében lévő kávéig. Nagyon részletes információt kaptunk először is a kávészüretelésről. Csak a tökéletesen érett szemeket szedik le kézi erővel, többször visszatérve az egyes cserjékhez. A mosott eljárással feldolgozott cseresznyéket tovább válogatják, lassan szárítják.

Megláthattuk és megkóstolhattuk milyen is egy érett kávécseresznye, ami kb. egy szőlőszem nagyságú, nagyon ízletes, talán enyhén sárgadinnyére emlékeztető édes ízzel, finom frissítő savassággal jelemezhető. A gyümölcs húsa elég vékony, a termés nagy részét a belsejében elhelyezkedő magok uralják. A frissen szedett kávécseresznye az ültetvényen még egészében is fogyasztható, mert oly nagy a nedvesség tartalma, hogy a magok még puhák benne.  

 

Az érett cseresznye közepében volt két nyers kávészem, amik teljesen fehérek és nyálkásak voltak. Megtudhattuk, hogy mossák ezt vízzel a nagyüzemi kávé előállításában, és hogyen szárítják ők a napon a megérett kávécseresznyéket. Ez kb. 20 napot vesz igénybe, de minden alkalommal le kell takarni, ha elkezd esni az eső. 

 

Ezután a teljesen megszáradt cseresznyéket bizonyos eljárással meghántolják, 

és akkor készen van a pörkölésre kész kávé. 

 

 

A megszáradt, lehántolt héjat, a cascarat is megkóstolhattuk, édeskés íze van, talán egy kicsit a mazsolára hasonlít. Dél-Amerikában már évszázadok óta fogyasztják, de a kávé őshazájában Abesszínában és Yemen-ben is fogyasztják, ott "quishr"-nek hívják. Koffeintartalma magasabb mint a teáé de alacsonyabb mint a pörkölt kávéé. Gazdag természetes cukrokban, savakban, növényi olajokban, antioxidáns hatása pedig kiugróan magas, egyes országokban gyógyító italként fogyasztják.  Ezen a farmon sem megy a lehántolt héj veszendőbe, mert ezt a cascarat, a cseresznye szárított húsát teaként árulják. 

  Érdekes módon a kávétúránkon először nem kávét, hanem az ebből készült teát kóstoltuk meg. Nekem nagyon ízlett, édeskés, gyümölcsös íze volt.   

 

 

 

 

 

Ezután körbesétáltunk a farmon, 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

először is megnéztük a száradó kávécseresznyéket, 

 

 

 

 

 

 

 

majd az ültetvényt, a kávé cserjéket.

Most már le voltak szüretelve, elvétve lehetett egy-egy szemet találni.

 

 

  

most a virágzás ideje volt.  

 

Nagyon szép látványt nyújtott a sok virágzó bokor, és mindenfele kellemes jázminhoz hasonló illat terjengett.

 

 

 

 

Megnéztünk egy raktárépületet is, ahol fel voltak stócolva a megszáradt, pörkölésre váró kávék.

 

 

 

 

Mikor mindennel végeztünk, visszatértünk a központi épületbe, és lehetőségünk eljött a kóstolás ideje. Először kétfajta Arabica kávét kóstoltunk, közepes és sötét pörköléssel, majd megkóstolhattuk a pacamara kávét, 

Ezekből a kávékból készült a kóstolás

 

 

 

 

 

 

 

majd legutoljára a környék híres kávéját, az Egalitarian Geisha kávét is. Itt röviden megjegyezném, ha eddig még nem lett volna világos, hogy mi a különbség a kávébab és kávécseresznye között, mert én korábban nem találkoztam a kávécseresznye kifejezéssel, és talán más sem. A kávébab nem más, mint a kávécseresznye magja, melyet csak formája miatt hívunk babnak. Bár a gyümölcs betakarítása a kávékészítés kiindulópontja, azonban már ahhoz is sok idő és odafigyelés szükséges, hogy a cserje terméssel jutalmazzon meg minket.

A Panama Esmeralda Geisha a világ egyik legdrágább és leghíresebb kávécseresznyéje.

A Geisha az arabica kávécserje egy fajtája, mely a nyugat-etiópiai Gesha városról kapta nevét. Valóban Etiópiából származó faj, mely Costa Ricán keresztül került Panamába. A Geisha különlegesen aromás, virágos ízvilágú kávébabot terem. A specialty piac figyelmét először 2004-ben keltette fel, amikor a híres panamai kávéfarm a Hacienda La Esmeralda egy geisha típusú kávét vitt aukcióra. Az Esmeralda farm geisha kávéja rekord áron került étrékesítésre az elkövetkező években is, köszönhetően szokatlan, más fajtához nem hasonlító finom aromájának. Azóta is minden évben Panama legjobb kávéjai között szerepel!

A farmot 1967 óta a svéd származású Peterson család üzemelteti Boquete városához közel. Hitvallásuk, hogy a kiváló minőség elérése sok munkát és odafigyelést igényel a termelés és feldolgozás minden fázisában.

Ez a különleges eredettel bíró kávé Panama éghajlatának és földrajzi elhelyezkedésének köszönheti kivételességét. Az egyedülálló panamai mikroklímát az északi (karibi) és a déli (csendes-óceáni) szél kombinációja teremti meg a hegységben, valamint a káliumban és kalciumban gazdag vulkáni talajok, amelyeket érintetlen erdő vesz körül. Ez utóbbi kiegyensúlyozott, természetes árnyékolóként szolgál, és mintegy széldzsekiként védi a törékeny geishaágak termését.

Szóval visszatérve a kóstolásra. Az az igazság, hogy én nem vagyok valami nagy kávészakértő, igazándiból nem is nagyon szeretem a kávé ízét, ezért szoktam inkább lattét vagy kappuchinót inni, ami a sok tejjel eléggé elnyomja a kávé ízét (és legtöbbször még ízesítést is kérek hozzá J). De egy kávénak az ízét nyilvánvalóan tej és cukor nélkül lehet igazán értékelni, így most én is így próbáltam inni. Hát az igazat megvallva egyik sem lett a kedvencem. Az első két Arabica kávé különböző pörkölései közül talán még inkább a közepes erősségű pörkölés volt számomra iható, de ez a pacamara és geisha kávé sem nyert nálam díjat. Talán egy kicsit azért ihatóbb volt, és nem érződött olyan savasnak, mint a másik híresség, a Weasel kávé, amit annak idején Vietnámban kóstoltunk. Amikor egy kis tejet tettem bele, akkor egy kicsit ihatóbb volt.

 

 

 

 

Ennek ellenére nagyon élveztük a túrát, a vezető tökéletes angolsággal, nagyon lelkes és alapos információt adott mindenről.

 

A visszafelé úton kiszálltunk a város központjában, és egy collectivóval elmentünk a Pipeline túra induló állomásához hogy megtegyük ezt az oda-vissza kb. 6 km-es könnyű túrát.

A busz letett “Cascada Escondida” feliratnál, és itt nem kellett izgulnunk, hogy eltévedünk, mert egyértelműen vezetett az út. Belépődíjat kellett fizetni, és be is kellett magunkat regisztrálni, majd amikor végeztünk, kijelentkezni, talán így győződtek meg róla, hogy senki nem tévedt el.

Többször kellett a folyón átkelnünk, hol rendes hidakon, hol pedig csak egy 

lefektetett fatörzsön kellett egyensúlyoznunk. 

 

 

 

Ennek a túrának az egyik ismerető jele, egy vízvezeték cső volt, ami egészen a vízeséstől jött lefele, hol elbújt a növényzet között, hol egyértelműen látható volt. Hát nem a legszebb volt látvány, de nyilván szükségük van a vízre, ami rajta keresztül jön. De az erdő csodálatosan szép. 

 

 

 

 

 

 

Néha láthattuk a patakot, ahogy mellettünk csordogált. Sok szép virágot is láthattunk, 

 

 

 

 

 

 

 

de az igazi látvány a sok-sok magas fa, törzsükön a sok élősködő más növénnyel. 

 

 

 

Egy idő után elértünk egy fához, ami állítólag 1000 éves. 

 

Valóban hatalmas fa, össze-vissza tekergő felszíni gyökérzettel, ágakkal teljesen eltörpöltünk mellette. Az, hogy valóban 1000 éves lenne, senki nem tudja bizonyítani, de minden esetre Borneóban is láttunk egy fát, amire szintén azt mondták, hogy ezer éves. Lehet, hogy ez az éghajlat okozhatja, hogy tovább élnek a fák? 

Itt a közelben lévő magas fák ágai között egy üvöltő majom családot fedeztünk fel, amikről sajnos nem sikerült fotót készítenem, és egy nagyon szép, átlátszó szárnyú pillangót láttam. Egyébként ezen az útvonalon némi sansz van arra, hogy ha valaki fel van szerelkezve megfelelő távcsövekkel, illetve komoly kamerákkal, akkor megpillanthatja és megörökítheti a híres quetzal madarat. 

Amikor éppen nem a lábunk alá néztünk, hogy nehogy orra essünk, akkor állandóan a fák ágait nézegettük, hátha valahol megpillantjuk ezt a madarat. Sok madárcsiripelést hallottunk, de úgy tűnt egyetlen szép madarat sem látunk. Kérdezgettük a többi sétáló túristát, hogy nekik sikerült-e meglátniuk, egy-ketten látták, és nekik tényleg volt is megfelelő felszerelésük hozzá.

Kb. két óra múlva elértünk az Escondida vízeséshez. Hát esős évszakban biztosan még csodálatosabb lehet ez a magasról lezuhanó víz, most nem volt annyira látványos. 

 

Elindultunk visszafelé, és azért még mindig pásztáztuk a fákat, nem adtuk még fel a reményt. Még azt is mondtam Vilmosnak, ha már ma születésnapom van, milyen jó lenne, ha Istentől ezt a születésnapi ajándékot kapnám, hogy megláthatnék egy ilyen madarat. Aztán egy kicsit el is szégyeltem magamat, hiszen már az is egy csodálatos ajándék, hogy itt lehetek, miért akarok még ilyen extrát is? De Isten nagyon jó volt hozzám, meghallgatta ezt a tulajdonképpen önző kérésemet is, mert talán 5-10 perc sem telt el, hirtelen megpillantottam egy elreppenő madarat. 

 

 

 

 

Amikor jobban odanéztem, ahol láttam, észrevettem, hogy egy gyönyörű kék hátú, hosszú farkú madár ül nem is olyan magasan, nagyon jól látható helyen. És legalább negyed óráig ott ült, hagyta, hogy próbálkozzam egyre jobban közelbe hozni a telefonommal. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amikor egy kicsit más szögből is sikerült ráfókuszálnom, akkor döbbentem, hiszen ez egy quetzal madár! Sikerült egy-két jó fotót, még videót is csinálnom, pedig nem volt sem távcsövem, sem jó fényképezőgépem, csak egy mobiltelefonom. Nagyon hálás volt a szívem Isten felé, hogy még szinte nyelvemen sem volt a szó, már meghallgatta, és ezzel is kifejezésre juttatta, hogy mennyire szeret, fontos vagyok a számára.   

 

 

 

 

 

 

 

A sok nézgelődés ellenére is fél 5 körül már végeztünk a túrával, és vártunk egy kisbuszra. Szerencsére nem sokat kellett várnunk, és megérkezett. Visszaérkeztünk a szállásra, és alig vártuk, hogy végre lezuhanyozzunk, hiszen a tegnapi túra után erre nem volt lehetőségünk, az éjszakát a buszon töltöttük, reggel még átöltözni sem tudtuk.

Egy kis nehézség adódott, az első szobánkban nem volt melegvíz, és a hideg vizet nem lehetett elzárni, mert tönkrement a csap. Szerencsére volt egy másik üres szoba, így ez a probléma megoldódott. 

 

 

Ezután elmentünk és kerestünk egy vacsorázó helyet, ahol meg akartuk ünnepelni a születésnapomat. Hát sajnos elég rosszul választottunk, egy perui étterembe mentünk (Costa Ricaban nagyon pozitív tapasztalatunk volt náluk), itt viszont ezt sajnos nem mondhattuk el. 

 

 

 

 

 

Próbáltuk, hogy ez azért ne vegye el a kedvünket, hiszen annyi minden pozitív ért bennünket ezen a napon, az, ha ez a vacsora most nem sikerült egy tökéletes ünneplésre, nem olyan tragédia.