Április 1. Starfish beach

Éjszaka volt egy kis kalandban részünk. Vilmos mindkét lábát nagyon összecsípkedte valami, és éjszaka felgyújtotta a lámpát, hogy nem lát-e valamit, ami okozhatja. Nem találtunk semmit, de aztán véletlenül észrevettünk a lámpán a csótányt. Elkezdődött az üldözés, de ő ügyesebb volt nálunk, és bebújt egy résbe. Bár meggyőződtünk az internetről, hogy a csótány nem okozhat csípéseket, azért innentől, különösen nálam beállt a pánik, hogy mi van ha éjszaka újból előjön..... Hát innentől kezdve nem volt valami nyugodt éjszakánk.

Egyébként ez a szállásunk tisztaságban megelőzi mindegyiket, amikben eddig voltunk. Bár nem egy hotel, de mindennap van takarítás, két naponta cserélik a törülközőket, három nap után már az ágyneműt is egyszer kicserélték, a fürdőszoba patyolattiszta. A gondot az okozhatja, hogy fa padlózata van, és a deszkák között rések vannak, és a fal körüli is. Bár meg vagyok győződve, hogy rendszeresen bogárírtózhatnak, mert még egyetlen kis hangyát sem láttuk a rések közül előjönni. Valahogy ennek a csótánynak mégis sikerült túlélnie. Mindenesetre nem szóltunk a tulajnak, nem akartunk kellemetlenséget, hiszen mindent megtesznek a kényelmünkért. A dzsungelben pedig bogarak előfordulhatnak, és ez a szállásunk mondhatnám, hogy majdnem a dzsungelben van.

 

Reggel arra ébredtem, hogy a kertünkben az üvöltő majmok randalíroznak. 

 

 

Egy egész nagy család volt itt, ették a leveleket az egyik fán, 

 

 

 

majd egytől egyig ugyanazon az útvonalon, egy pálmafán keresztül mentek egy másik fára. 

Vicces volt, ahogy ráugrottak a pálmafa ágára, az nem tartotta meg őket, hanem teljesen lehajlott alattuk. 

 

 

 

 

Ez az anyamajom, akinek egy bébi volt a hasa alatt, különösen óvatosan próbált rámenni, hogy ezt elkerülje.

Ma éjszaka és a mai nap nem volt eső, de ennek ellenére nagyon borús volt, alig sütött ki a nap. De amikor kisütött, nagyon erős volt, úgyhogy nem is bántuk, hogy felhős volt az ég. Valahogy már belefáradhadtunk a kalandozásra, úgyhogy ma is a megszokott programot választottuk, elgyalogoltunk a sarokra, ahol felszállhattunk a Bocas del Dragoba-ba menő buszra. Már nagyon jól ismerjük a szigetnek ezt a részét, de ma egy nem várt esemény történt. Mivel az útat építik, amin egyfolytában a munkagépek dolgoznak, és őket kell kerülgetni, az út nagy részén igen nagy sár van. Egy ilyenben sajnos elakadt a buszunk. Nagy nehezen visszatolatott belőle, de már nem mert újból nekirugaszkodni. De szerencsénk volt, mert szemből jött egy nagyobb autó, amiből kiszállt egy ember, aki a közelben parkoló úthengerrel elegyengette előttünk az útat, így tovább tudtunk menni. 

De nem sokáig, mert ott meg egy nagy teherautó volt teljesen a tengelyéig megsüllyedve a sárban. Hát itt már egyértelmű volt, hogy nem tudunk tovább menni, a teherautót nem lehetett kikerülni. Közben már ideért az úthenger, de nem volt lánca, hogy kihúzza a teherautót, így valakinek el kellett menni láncért. Már elég közel voltunk az úticélunkhoz, kb. 3 km-re, ahhoz viszont túlságosan messze, hogy ezen a sáros úton legyalogoljuk.

Közben már az út másik oldalán is kezdtek felsorakozni az autók, köztük volt egy taxi is. Vilmos megkérdezte, hogy amíg vár, nem csinálna-e velünk egy fuvart, és elvinne bennünket a busz végállomására. De olyan érthetetlen volt, hogy neki utasa van, és az ellenkező irányba kell mennie. Inkább ott várt, még legalább fél órát, ahelyett, hogy ez idő alatt keresett volna egy kis pénzt. Pedig itt teljesen természetes, hogy az utasok osztoznak a taxin. De a taxi mögött állt egy terepjáró, és az volt olyan kedves, hogy megfordult, és elvitt bennünket. Ő volt az egyik vezető építési vállalkozó, aki ezt a nagy útfelújító projektet, és a házak építését menedzseli. A házakat, amik 17 ezer lakosnak adhatnak otthont, eladni fogják. Hát nekem aggályaim lennének ennyi összezárt ingatlan eladásával kapcsolatban. Mindenesetre a vállalkozó nagyon kedves volt, és nem kért semmit ezért az extra fuvarozásért.

A Drago beachről továbbsétáltunk a Starfish beachre, és próbáltuk megtalálni ma is a lajhárt, de úgy látszik elköltözött, mert sem most, sem a hazaindulásunkkor nem láttuk. A tegnapi helyünkön sikerült ma is lecuccolni. Bár ma érdekes módon pénzt akartak kérni a nyugágyért. Megértettük magunkat, hogy tegnap sem fizettünk extrán, hanem elég volt, hogy itt fogyasztottunk egész nap, és ma is ugyanezt fogjuk tenni. Végül is nem kellett fizetni a nyugágyért.

Hát ma szombat lévén, nem volt olyan nyugodt a hely, mint amikor a múltkor voltunk itt. Jóval többen voltak, és legalább 90 százalékban a helyi lakosok, de azért mégsem lehetett egy Bournemouth beachén vagy más angliai felkapott beachen lévő tömeghez hasonlítani, amikor ott végre kánikula van. Ott szinte egymást érik a strandtörülközők vagy a nyugágyak a homokban. Itt azért kényelmes helyünk volt, de azért ma talán még jobban kellett vigyázni a cuccainkra. Nem csináltunk semmit, csak pihiztunk, napoztunk, fürödtünk.

Megérkezett a zöldség, gyümölcs utánpótlás

Elsétáltam megnézni a tengeri csillagokat, amik azóta sem tűntek el, bár ma nem vettem észre mindegyiket, amiket a múltkor láttunk. Ma is magunkkal vittük a snorkeleket, de nem volt érdemes használni, a csillagokat már láttuk, és valahogy ma sem sok halat láttunk úszkálni.

 

 

Vilmos ma is egy homárt választott ebédre, én egy halat, ami másfajta volt, mint a tegnapi, de ez is nagyon finom volt. A halak mindig attól függnek, hogy mit tudnak éppen kifogni a tengerből.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy idő után elteltünk a tenger nyújtotta örömökkel, és visszasétáltunk a buszhoz, hogy elcsípjük a 5 órakor indulót. 

 

 

Már bent állt, de még akartunk venni egy fagylaltot, hogy útközben elnyaljuk. Még jó, hogy figyelmeztettek, hogy a busz már teljesen tele van, így nem vettünk fagyit, hanem még próbáltunk felpréselődni. Ezeken a buszokon igen nehéz állni, mert a két oldalon levő ülések között szerintem még 50 cm sincs, nincsenek kapaszkodók, csak az ülések háttámláit lehet valahogy megmarkolni. Nekem még hagyján volt, az én fejem  és a plafon között volt egy kis rés, de Vilmos, meg a többi álló férfi nem tudott kiegyenesedni, nekik meggyörnyedve kellett az egész útat végigszenvedni. A busz persze nagyon rázott a hepe-hupás úton, nagyon kellett tartanom magam, hogy ne a mellettem ülők ölében kössek ki. Az ablakok mind be voltak csukva, mert elvileg ment a légkondi, de abból az állókra semmi nem fújt, már csorgott rajtam a víz. Más napokon mindig voltak menetközben leszállók, ma nem, mi voltunk az elsők, akik 45 perc múlva végre lekászálódtunk a buszról.

Ma este, utolsó vacsora lévén a szigeten, újból elmentünk a múltkori helyre, de most valami mexikóit ettünk, ami nem volt első osztályú. De azért elüldögéltünk egy darabig, hallgattuk a tenger morajlását, aztán hazamentünk, mert még be kellett pakolnunk.