Április 3. Panama város – Amador Causeway, Metropolitano Natural Park

Sajnos éjszaka nem nagyon tudtam aludni. Most is a legelső ülésre kaptunk jegyet, de most nem volt emelet, hanem közvetlenül a sofőr mögött ültünk, ahol annyira kicsi volt a hely, hogy Vilmos lába nem fért el. Kérésére találtak neki egy másik helyet, így én elől helyen nyújtozkodhattam, mindaddig, amíg nemsokára felszállt egy férfi, akit mellém ültettek le. Innentől kezdve kisebb helyem volt, mintha Vilmos ült volna mellettem. Sajnos ezek a buszok nem olyanok, mint annakidején Vietnámban, ahol le lehetett feküdni az éjszakai buszon, itt csak egy kicsit lehetett megdönteni az ülést, mint a repülőn. Ez a 10 óra borzalmas nehezen telt el, egyszerűen nem tudtam úgy elhelyezkedni, hogy el tudtam volna aludni. Amikor végre nagy nehezen elszenderültem, akkor meg nemsokára felébresztettek, hogy megérkeztünk.   

Kb. 4 óra volt, mire begördültünk az Albrook buszpályaudvarra. Mivel itt nincs  csomagmegőrző, hogy betegyük a cuccainkat, meg egyébként is még nagyon korán volt, hogy bármit csináljuk, a legegyszerűbbnek az tűnt, hogy egy überrel elmentünk a szállodánkba. Sajnos arra még nem volt lehetőségünk, hogy ilyen korán becsekkeljünk,  így egy félreeső sarokba húzódtunk, és lefeküdtünk egy másfél órára aludni.

Eredendően a mai napra a Soberina Nemzeti Parkban terveztem egy túra útvonalat, de az igazat megvallva már egy ideje úgy éreztük, nem vagyunk képesek még egy túrázásra. Mivel múltkor a Panama Csatornán nem sikerült látnunk egy átkelő hajót sem, arra gondoltunk, mi lenne, ha mi kelnénk át a csatornán, és akkor mindent közelről láthatnánk. Az egyetlen probléma volt, hogy akármennyi utazás szervező irodának az ajánlatait is néztük, mindenütt csak hétvégén voltak ilyen programok, sehol sem volt hétfőn. Aztán az egyik szervező irodánál találtunk egy olyan programot, hogy vonattal utaztunk volna a Csendes Óceántól (Miraflores locktól) az Atlanti Óceánig (Colonig) végig a Panama Csatorna mellett. Nagyon megtetszett ez a program, és azonnal lefoglaltuk mára, kifizettük, és vissza is igazolták. Nagyon vártuk ezt a lehetőséget, hogy végigutazzunk a csatorna mellett. 7.45-re volt megbeszélve, hogy felvesznek a szállásunktól, de csak vártunk, és vártunk, de sajnos nem jött értünk senki. Az utazási irodát, ahol lefoglaltuk, Vilmos nem tudta elérni, de sikerült kideríteni a helyi érdekeltség telefonszámát, azok meg semmit nem tudtak a foglalásunkról. Nagyon sajnálták, hogy valami probléma történhetetett, és felajánlották, hogy akkor elvisznek holnap. Hát sajnos ez nekünk már nem volt jó, mert holnap már hazautazunk, csak a délelőttünk van.

Hát nagyon sajnáltuk, meg bosszúsak is voltunk, hogy lemaradtunk erről a nagyon jó lehetőségről. De hát nem tudtunk mit csinálni, ki kellett valami mást találni mára.

A hőmérséklet itt Panamavárosban hihetetlen meleg, már reggel 30 fok fölött volt. Itt híre sincs az esőnek, azt mondják itt esős évszak csak szeptember és november között van.

A Soberina Nemzeti Park kb. 45 perc autóztásra van a citytől, területe 220 km², ami az egyik legjobb hely a madarak megfigyelésére. Ezen a területen több mint 500 féle madár, 105 fajta emlős, 80 fajta hüllő él. A park területén több túraútvonal található, ezek közül a Pipeline út (Camino de Oleoducto) tartja a rekordot, itt számolták a legtöbb madarat 24 óra alatt. Az út Gamboa város közelében kezdődik, és 17.5 km hosszú. Megtételéhez kb. három óra szükséges, és mérsékelt fizikai aktivitást igényel. Az útvonal a nevét az 1940-es években kapta, amikor a II. Világháborúban a szövetséges hatalmak keresztülvágták az erdőt, és lefektettek egy vezetéket, amit azonban soha nem fejeztek be. A Pipeline Road bejáratától l.6 km-re van a Panama Rainforest Discovery Center, ahol van egy 30 méter magas megfigyelő torony. A torony egy fantasztikus hely reggelente a madarak megfigyelésére.

Eredendően ezt a Pipeline túrát akartuk megtenni, de miután utánaolvasgattam az interneten, kiderült, hogy egy idő után az út teljesen követhetetlen, szinte mindenki eltévedt, és jóval hosszabb, mint 17 km.

Hát ezek után rögtön elkezdtem más alternatív útvonalat keresni és így találtam rá a Camino de Plantacion túra útvonalra, ami oda-vissza kb. 14 km-es túra, 370 m szintkülönbséggel, és kb. 3.5 óra szükséges a megtételéhez. De figyelembe véve, hogy milyen meleg volt ma, egyáltalán nem akartunk 14 km-t gyalogolni.

Így az a gondolatunk támadt, hogy a múltkor elmaradt Amador Causewayen sétálhatnánk végig. Hívtunk is egy übert, aki a Biomúzeumnál tett ki bennünket, hogy onnan kezdjük a sétát. Hát alighogy kiszálltunk a taxiból, már nem tűnt olyan jó ötletnek ez a séta. Hét ágra sütött a nap, és alig-alig volt némi árnyék az út mentén. Még nagyon kicsik voltak a pálmafák, nem nyújtottak nagy árnyékot. Azonnal bekentük magunkat napkrémmel, de azt hiszem nem nyújtotakt túl sok védelmet, mert kis idő múlva az izzadtsággal együtt folyt le rólunk. Ez az útvonal 6 km hosszú, és a Panama Csatorna építése idején kitermelt sziklákból építették. A Panama-csatorna bejáratától nyúlik ki a Csendes Óceánra, és a szárazfölddel 3 szigetet köt össze. 

 

 

 

A földnyelv egyik oldalán nagyszerű kilátás nyílt a felhőkarcolókra, 

 

 

 

 

a másik oldalon távoli szigetek látszottak, sok nagy hajó, 

 

 

 

 

 

 

 

 

és a Bridge of the Americas híd. 

 

 

 

 

 

 

Az első sziget, amit elértünk a Naos sziget volt, ahova be sem lehetett menni. Valami impozáns lakóépületek voltak bent, gondolom csak azoknak volt bejárásuk. 

 

 

Már nagyon vágytunk volna valami hideg italra, de nem volt semmi, csak egy autómata, amiből legalább egy hideg fantaféle italt ihattam. 

 

 

 

 

 

 

 

Innen már nagyon közel volt a következő sziget, a Perico Sziget, és itt sok minden volt, valami vidámpark féle, éttermek, üzletek, de minden zárva volt. Nem értettük mi lehet az oka, az, hogy hétfő volt, vagy az, hogy még túl korán. 

Láttam, hogy egy munkás egy slaggal a járdát locsolja, több sem kellett nekem, odamentem, és kértem, hogy locsoljon le. Nagyon furcsán nézett rám, nem értette, hogy mit és miért akarom, de aztán csak megtette. Nagyon jól esett egy kis felfrissülés, még ha csak rövid ideig is tartott, és már megint száraz voltam. Már tikkadoztunk a hőségtől, de ha már ideáig eljöttünk, csak nem adtuk föl a harmadik sziget előtt, úgyhogy tovább mentünk, míg elértük a Flamenco szigetet. 

 

 

 

Itt is voltak éttermek, természetesen zárva, itt volt egy nagy jacht kikötő, 

 

és itt volt a hajóállomás a környező szigetekre, pl. a helyiek kedvenc helyére, a Taboga szigetre, ahol gyönyörű homokos partján nagyszerű lehetőség van a strandolásra. Emellett a sziget egy igazán bájos faluval is büszkélkedhet. Gondolkodtam ennek a szigetnek a meglátogatásával is, de aztán ez sem fért a programba. 4 km-t tettünk meg ebben a hőségben, de arra már nem volt erőnk, hogy vissza is menjünk, így újból egy übert hívtunk, aztán elvitettük magunkat a Metropolitan Natural Parkhoz.

 
 

Ez a park nagyon közel van a város központjához, és legmagasabb pontja a Cerro Cedro minden kétséget kizáróan a legjobb kilátópont a városra. A mindössze 152 méter magasságban levő dombocska kiváló kilátást nyújt a cityre. Úgy gondoltuk, ennek a dombocskának a megmászása igazán nem jelenthet gondot, és különben is az erdőben biztosan hűvösebb lesz, mint a Causewayen. Hát egy picivel hűvösebb volt, de nem sokkal. Ahogy visszaemlékeztünk, első alkalommal, amikor Panamavárosba megérkeztünk, és eltöltöttünk egy napot, nem volt ennyire meleg. Most szinte perzselve sütött a nap, szinte nem lehetett elviselni. 

 

Megérkeztünk a parkba, kifizettük a belépődíjat, és megtudtuk, milyen útvonalakon lehet végigmenni. Leszámítva az első kis kört, a többit majdnem teljesen végigjártuk. 

 

 

Az útvonalak itt teljesen jól ki voltak építve, el sem lehetett volna tévedni. Hát ez az erdő egyáltalán nem olyan volt, mint az eddigi esőerdők vagy felhőerdők, ahol még ha mi száraz időben is voltunk, de mégis minden annyira élénk, üde zöld volt, sok-sok virág mindenfele. Itt minden annyira száraz volt, virágot sem láttunk szinte egyet sem egész úton. Volt egy-egy pálmafa is a fák között, de nem túl sok. 

 

 

 

A fák azért itt eléggé magasra nőttek, nézegettük, látunk-e valamit, de még madarakat sem nagyon hallottunk. 

 

 

 

Egy kis idő után eljutottunk egy piciny tóhoz (nem is mondanám tónak, csak egy kis pocsolyának, amiben nagyon sok teknős volt. Némelyik a vízben úszkált, de a legtöbbjük egy fatörzsön napozott, vagy a parton sétált.

Az útvonalon még egy lizardot is sikerült látnunk.

Azt hallottuk, hogy lajhárokat a kilátó közelében lehet látni, márha szerencséje van az embernek. Az első kilátóhelyen egy kicsit megpihentünk, és ha kb. 5 perccel kevesebbet üldögélünk, nagy szerencsénk lett volna. Kicsit távolabb láttunk egy párt, akik mereven néztek egy fát, és megtudtuk, hogy egy lajhár lent volt az úton, és éppen akkor mászott fel a fára. Hát nagyon sajnáltuk, hogy erről az eseményről lemaradtunk, de mégis eddig ez volt a legaktívabb lajhár, akit eddig láttunk. Eddig mindig csak csimpaszkodtak egy ágon, maximum az egyik vakarózott, de ez most mászott, egyre feljebb. És egyáltalán nem olyan lassan, ahogy eddig gondoltam volna. Sokáig néztük, fényképeztük, videóztuk, aztán amikor már nagyon magasan volt, továbbmentünk. (A videót sajnos csak később tudom feltenni.)

 

 

 

 

Ezután következett még egy utolsó emelkedő, és feljutottunk a legmagasabb pontra, a Cerro Cedrora. 

 

 

 

 

 

 

 

Innen valóban nagyon szép kilátás nyít a felhőkarcolókra, és a korábban látott Amador Causewayre és a három szigetre. 

Szerencsére innen már csak lefelé vezetett az út, de az is épp elég fárasztó volt. Ilyenkor, amikor már annyira szenvedek a melegtől, elgondolkodom, hogy miért is mindig meleg országba megyünk, amikor lehet, hogy inkább hűvösebb éghajlatra kellene menni? Persze, amikor hűvösben vagyok melegre vágyok, amikor meg ott vagyok, megállapítom, hogy szerencse, hogy nem állapotszerűen élek itt, mert biztosan nem tudnám folyamatosan elviselni ezt a magas hőmérsékletet.

Amikor végeztünk a parkkal, újból elvitettük magunkat, ezúttal az óvárosba mentünk, hogy valami ebédelési lehetőség után nézzünk. Be is csalogattak bennünket egy helyre, ahol viszonylag olcsón, ha nem is nagy adagot, de azért kaptunk annyit, hogy elég volt. Gondolkodtunk, hogy felmenjünk valami tetőteraszra, de elvetettük az ötletet, mert ott még melegebb lehetett.

 

 

Ezután még kóvályogtunk egy kicsit, aztán inkább arra a döntésre jutottunk, 

 

 

 

 

 

 

 

hogy visszamegyünk a szállásra, végre elfoglaljuk a szobát, lezuhanyozunk, és tekintettel arra, hogy tegnap egész éjjelt a buszon töltöttük, korán nyugovóra térünk. Ez volt a terv, de a dolgok máskép alakultak. Elfoglaltuk a szobát, kinyitottam a csapot, és egy csepp víz nem jött. Hát nem ezt vártuk egy 4 csillagos hoteltől. Megnyugtattak, hogy a probléma nemsokára meg fog oldódni, ezzel szemben több mint egy óra telt el, és még mindig semmi. Tegnap éjjel a buszon voltunk, ma egész nap izzadtunk, ragacsosak voltunk a napkenőcstől, szóval alig vártam, hogy végre lezuhanyozzak. És természetesen a WC-t sem lehetett használni. Hát egy idő után Vilmos türelme elfogyott, és sikerült elérnie, hogy áttettek bennünket a szomszédos Sheraton Hotelbe, ami 5 csillagos, és sokkal szebb medencéje van, mint a másiknak volt. Ez már csak azért is hasznos, mert holnap délelőtt már tényleg semmit nem akarunk csinálni, maximum kifeküdni a medence mellé, aztán 2 óra körül el kell indulnunk a repülőtérre.