Április 02. Utolsó napunk a Colón szigeten

Elérkezett az utolsó napunk szigeteken. Mivel legkésőbb 4-kor el kellett jönnünk a szigetről, úgy döntönttünk, hogy ezen a napon nem megyünk át másik szigetre, hanem a Colón szigeten maradunk. Az sem látszott a legjobb ötletnek, hogy újból  elmenjünk a Starfish beachre, mert ha magunkkal visszük a csomagjainkat, ha olyan tömeg van megint a buszon, mint a múltkor, akkor fel sem férünk a csomagjainkkal, ha pedig a szálláson hagyjuk, akkor külön vissza kell jönni értük. Vilmosnak volt egy másik ötlete. Nem messze a szállásunktól volt egy elegáns hotel, úszómedencével, megkérdezte tőlük, és kiderült, hogy lehet egy napi jegyet venni, amivel használhatjuk a medencét, törölközőt kapunk, lezuhanyozhatunk mielőtt eljövünk, ebédet és egy italt kapunk. Ilyen módon már az összes cuccunkkal odagyalogoltunk, ott hagytuk a recepción a cuccainkat, és letelepedtünk a medence mellé. 

 

Először úgy tűnt, egész jó idő lesz, még a nap is kisütött. Nem is lehetett a napon elviselni, be kellett az árnyékba húzódni. Aztán megint teljesen beborult az ég, de azért még így is jó idő volt, lehetett úszkálni. 

 

 

 

 

 

 

A szállodának beach frontja is volt, de itt sem volt túl vonzó ötlet a tengerben fürödni. 

 

 

 

Körbejártuk a területet, még egy lizárdot is láttunk, 

 

 

 

 

aztán fürdözgettünk, pihengettünk. Aztán amikor már az eső is elkezdett esni, behúzódtunk egy nagy ernyő alá, majd kihasználtuk az időt, és addig megebédeltünk.
Egész finom volt az ebéd, a szinte mindennapi hal után most BBQ csirkeszárnyat ettem.

Úgy tűnt az időjárás már nem nagyon fog jobbra fordulni, lassan szedelőzködni kezdtünk. Fájó szívvel búcsút vettünk a szigetektől és egy taxival elmentünk a kikötőig. Már megvolt a jegyünk, mert múltkor return jegyet vettünk, megkerestük azt a vizitaxit, és áthajóztunk Almirantebe. Már rendesen esni kezdett az eső, így nem volt olyan nehéz búcsút venni ettől a szigetvilágtól. Ha az utolsó napokban nem is volt olyan ragyogó napsütésben részünk (ami nem is hiányzott nagyon) ettől függetlenül napközben csak az utolsó nap volt esőnk  Almiranteből 6 órakor indult az éjszakai busz vissza Panama városba, ami jó hosszú út volt, mert reggel 4 óra környékén érkeztünk meg. De legalább nem kellett átszállni.

Április 3. Panama város – Amador Causeway, Metropolitano Natural Park

Sajnos éjszaka nem nagyon tudtam aludni. Most is a legelső ülésre kaptunk jegyet, de most nem volt emelet, hanem közvetlenül a sofőr mögött ültünk, ahol annyira kicsi volt a hely, hogy Vilmos lába nem fért el. Kérésére találtak neki egy másik helyet, így én elől helyen nyújtozkodhattam, mindaddig, amíg nemsokára felszállt egy férfi, akit mellém ültettek le. Innentől kezdve kisebb helyem volt, mintha Vilmos ült volna mellettem. Sajnos ezek a buszok nem olyanok, mint annakidején Vietnámban, ahol le lehetett feküdni az éjszakai buszon, itt csak egy kicsit lehetett megdönteni az ülést, mint a repülőn. Ez a 10 óra borzalmas nehezen telt el, egyszerűen nem tudtam úgy elhelyezkedni, hogy el tudtam volna aludni. Amikor végre nagy nehezen elszenderültem, akkor meg nemsokára felébresztettek, hogy megérkeztünk.   

Kb. 4 óra volt, mire begördültünk az Albrook buszpályaudvarra. Mivel itt nincs  csomagmegőrző, hogy betegyük a cuccainkat, meg egyébként is még nagyon korán volt, hogy bármit csináljuk, a legegyszerűbbnek az tűnt, hogy egy überrel elmentünk a szállodánkba. Sajnos arra még nem volt lehetőségünk, hogy ilyen korán becsekkeljünk,  így egy félreeső sarokba húzódtunk, és lefeküdtünk egy másfél órára aludni.

Eredendően a mai napra a Soberina Nemzeti Parkban terveztem egy túra útvonalat, de az igazat megvallva már egy ideje úgy éreztük, nem vagyunk képesek még egy túrázásra. Mivel múltkor a Panama Csatornán nem sikerült látnunk egy átkelő hajót sem, arra gondoltunk, mi lenne, ha mi kelnénk át a csatornán, és akkor mindent közelről láthatnánk. Az egyetlen probléma volt, hogy akármennyi utazás szervező irodának az ajánlatait is néztük, mindenütt csak hétvégén voltak ilyen programok, sehol sem volt hétfőn. Aztán az egyik szervező irodánál találtunk egy olyan programot, hogy vonattal utaztunk volna a Csendes Óceántól (Miraflores locktól) az Atlanti Óceánig (Colonig) végig a Panama Csatorna mellett. Nagyon megtetszett ez a program, és azonnal lefoglaltuk mára, kifizettük, és vissza is igazolták. Nagyon vártuk ezt a lehetőséget, hogy végigutazzunk a csatorna mellett. 7.45-re volt megbeszélve, hogy felvesznek a szállásunktól, de csak vártunk, és vártunk, de sajnos nem jött értünk senki. Az utazási irodát, ahol lefoglaltuk, Vilmos nem tudta elérni, de sikerült kideríteni a helyi érdekeltség telefonszámát, azok meg semmit nem tudtak a foglalásunkról. Nagyon sajnálták, hogy valami probléma történhetetett, és felajánlották, hogy akkor elvisznek holnap. Hát sajnos ez nekünk már nem volt jó, mert holnap már hazautazunk, csak a délelőttünk van.

Hát nagyon sajnáltuk, meg bosszúsak is voltunk, hogy lemaradtunk erről a nagyon jó lehetőségről. De hát nem tudtunk mit csinálni, ki kellett valami mást találni mára.

A hőmérséklet itt Panamavárosban hihetetlen meleg, már reggel 30 fok fölött volt. Itt híre sincs az esőnek, azt mondják itt esős évszak csak szeptember és november között van.

A Soberina Nemzeti Park kb. 45 perc autóztásra van a citytől, területe 220 km², ami az egyik legjobb hely a madarak megfigyelésére. Ezen a területen több mint 500 féle madár, 105 fajta emlős, 80 fajta hüllő él. A park területén több túraútvonal található, ezek közül a Pipeline út (Camino de Oleoducto) tartja a rekordot, itt számolták a legtöbb madarat 24 óra alatt. Az út Gamboa város közelében kezdődik, és 17.5 km hosszú. Megtételéhez kb. három óra szükséges, és mérsékelt fizikai aktivitást igényel. Az útvonal a nevét az 1940-es években kapta, amikor a II. Világháborúban a szövetséges hatalmak keresztülvágták az erdőt, és lefektettek egy vezetéket, amit azonban soha nem fejeztek be. A Pipeline Road bejáratától l.6 km-re van a Panama Rainforest Discovery Center, ahol van egy 30 méter magas megfigyelő torony. A torony egy fantasztikus hely reggelente a madarak megfigyelésére.

Eredendően ezt a Pipeline túrát akartuk megtenni, de miután utánaolvasgattam az interneten, kiderült, hogy egy idő után az út teljesen követhetetlen, szinte mindenki eltévedt, és jóval hosszabb, mint 17 km.

Hát ezek után rögtön elkezdtem más alternatív útvonalat keresni és így találtam rá a Camino de Plantacion túra útvonalra, ami oda-vissza kb. 14 km-es túra, 370 m szintkülönbséggel, és kb. 3.5 óra szükséges a megtételéhez. De figyelembe véve, hogy milyen meleg volt ma, egyáltalán nem akartunk 14 km-t gyalogolni.

Így az a gondolatunk támadt, hogy a múltkor elmaradt Amador Causewayen sétálhatnánk végig. Hívtunk is egy übert, aki a Biomúzeumnál tett ki bennünket, hogy onnan kezdjük a sétát. Hát alighogy kiszálltunk a taxiból, már nem tűnt olyan jó ötletnek ez a séta. Hét ágra sütött a nap, és alig-alig volt némi árnyék az út mentén. Még nagyon kicsik voltak a pálmafák, nem nyújtottak nagy árnyékot. Azonnal bekentük magunkat napkrémmel, de azt hiszem nem nyújtotakt túl sok védelmet, mert kis idő múlva az izzadtsággal együtt folyt le rólunk. Ez az útvonal 6 km hosszú, és a Panama Csatorna építése idején kitermelt sziklákból építették. A Panama-csatorna bejáratától nyúlik ki a Csendes Óceánra, és a szárazfölddel 3 szigetet köt össze. 

 

 

 

A földnyelv egyik oldalán nagyszerű kilátás nyílt a felhőkarcolókra, 

 

 

 

 

a másik oldalon távoli szigetek látszottak, sok nagy hajó, 

 

 

 

 

 

 

 

 

és a Bridge of the Americas híd. 

 

 

 

 

 

 

Az első sziget, amit elértünk a Naos sziget volt, ahova be sem lehetett menni. Valami impozáns lakóépületek voltak bent, gondolom csak azoknak volt bejárásuk. 

 

 

Már nagyon vágytunk volna valami hideg italra, de nem volt semmi, csak egy autómata, amiből legalább egy hideg fantaféle italt ihattam. 

 

 

 

 

 

 

 

Innen már nagyon közel volt a következő sziget, a Perico Sziget, és itt sok minden volt, valami vidámpark féle, éttermek, üzletek, de minden zárva volt. Nem értettük mi lehet az oka, az, hogy hétfő volt, vagy az, hogy még túl korán. 

Láttam, hogy egy munkás egy slaggal a járdát locsolja, több sem kellett nekem, odamentem, és kértem, hogy locsoljon le. Nagyon furcsán nézett rám, nem értette, hogy mit és miért akarom, de aztán csak megtette. Nagyon jól esett egy kis felfrissülés, még ha csak rövid ideig is tartott, és már megint száraz voltam. Már tikkadoztunk a hőségtől, de ha már ideáig eljöttünk, csak nem adtuk föl a harmadik sziget előtt, úgyhogy tovább mentünk, míg elértük a Flamenco szigetet. 

 

 

 

Itt is voltak éttermek, természetesen zárva, itt volt egy nagy jacht kikötő, 

 

és itt volt a hajóállomás a környező szigetekre, pl. a helyiek kedvenc helyére, a Taboga szigetre, ahol gyönyörű homokos partján nagyszerű lehetőség van a strandolásra. Emellett a sziget egy igazán bájos faluval is büszkélkedhet. Gondolkodtam ennek a szigetnek a meglátogatásával is, de aztán ez sem fért a programba. 4 km-t tettünk meg ebben a hőségben, de arra már nem volt erőnk, hogy vissza is menjünk, így újból egy übert hívtunk, aztán elvitettük magunkat a Metropolitan Natural Parkhoz.

 
 

Ez a park nagyon közel van a város központjához, és legmagasabb pontja a Cerro Cedro minden kétséget kizáróan a legjobb kilátópont a városra. A mindössze 152 méter magasságban levő dombocska kiváló kilátást nyújt a cityre. Úgy gondoltuk, ennek a dombocskának a megmászása igazán nem jelenthet gondot, és különben is az erdőben biztosan hűvösebb lesz, mint a Causewayen. Hát egy picivel hűvösebb volt, de nem sokkal. Ahogy visszaemlékeztünk, első alkalommal, amikor Panamavárosba megérkeztünk, és eltöltöttünk egy napot, nem volt ennyire meleg. Most szinte perzselve sütött a nap, szinte nem lehetett elviselni. 

 

Megérkeztünk a parkba, kifizettük a belépődíjat, és megtudtuk, milyen útvonalakon lehet végigmenni. Leszámítva az első kis kört, a többit majdnem teljesen végigjártuk. 

 

 

Az útvonalak itt teljesen jól ki voltak építve, el sem lehetett volna tévedni. Hát ez az erdő egyáltalán nem olyan volt, mint az eddigi esőerdők vagy felhőerdők, ahol még ha mi száraz időben is voltunk, de mégis minden annyira élénk, üde zöld volt, sok-sok virág mindenfele. Itt minden annyira száraz volt, virágot sem láttunk szinte egyet sem egész úton. Volt egy-egy pálmafa is a fák között, de nem túl sok. 

 

 

 

A fák azért itt eléggé magasra nőttek, nézegettük, látunk-e valamit, de még madarakat sem nagyon hallottunk. 

 

 

 

Egy kis idő után eljutottunk egy piciny tóhoz (nem is mondanám tónak, csak egy kis pocsolyának, amiben nagyon sok teknős volt. Némelyik a vízben úszkált, de a legtöbbjük egy fatörzsön napozott, vagy a parton sétált.

Az útvonalon még egy lizardot is sikerült látnunk.

Azt hallottuk, hogy lajhárokat a kilátó közelében lehet látni, márha szerencséje van az embernek. Az első kilátóhelyen egy kicsit megpihentünk, és ha kb. 5 perccel kevesebbet üldögélünk, nagy szerencsénk lett volna. Kicsit távolabb láttunk egy párt, akik mereven néztek egy fát, és megtudtuk, hogy egy lajhár lent volt az úton, és éppen akkor mászott fel a fára. Hát nagyon sajnáltuk, hogy erről az eseményről lemaradtunk, de mégis eddig ez volt a legaktívabb lajhár, akit eddig láttunk. Eddig mindig csak csimpaszkodtak egy ágon, maximum az egyik vakarózott, de ez most mászott, egyre feljebb. És egyáltalán nem olyan lassan, ahogy eddig gondoltam volna. Sokáig néztük, fényképeztük, videóztuk, aztán amikor már nagyon magasan volt, továbbmentünk. (A videót sajnos csak később tudom feltenni.)

 

 

 

 

Ezután következett még egy utolsó emelkedő, és feljutottunk a legmagasabb pontra, a Cerro Cedrora. 

 

 

 

 

 

 

 

Innen valóban nagyon szép kilátás nyít a felhőkarcolókra, és a korábban látott Amador Causewayre és a három szigetre. 

Szerencsére innen már csak lefelé vezetett az út, de az is épp elég fárasztó volt. Ilyenkor, amikor már annyira szenvedek a melegtől, elgondolkodom, hogy miért is mindig meleg országba megyünk, amikor lehet, hogy inkább hűvösebb éghajlatra kellene menni? Persze, amikor hűvösben vagyok melegre vágyok, amikor meg ott vagyok, megállapítom, hogy szerencse, hogy nem állapotszerűen élek itt, mert biztosan nem tudnám folyamatosan elviselni ezt a magas hőmérsékletet.

Amikor végeztünk a parkkal, újból elvitettük magunkat, ezúttal az óvárosba mentünk, hogy valami ebédelési lehetőség után nézzünk. Be is csalogattak bennünket egy helyre, ahol viszonylag olcsón, ha nem is nagy adagot, de azért kaptunk annyit, hogy elég volt. Gondolkodtunk, hogy felmenjünk valami tetőteraszra, de elvetettük az ötletet, mert ott még melegebb lehetett.

 

 

Ezután még kóvályogtunk egy kicsit, aztán inkább arra a döntésre jutottunk, 

 

 

 

 

 

 

 

hogy visszamegyünk a szállásra, végre elfoglaljuk a szobát, lezuhanyozunk, és tekintettel arra, hogy tegnap egész éjjelt a buszon töltöttük, korán nyugovóra térünk. Ez volt a terv, de a dolgok máskép alakultak. Elfoglaltuk a szobát, kinyitottam a csapot, és egy csepp víz nem jött. Hát nem ezt vártuk egy 4 csillagos hoteltől. Megnyugtattak, hogy a probléma nemsokára meg fog oldódni, ezzel szemben több mint egy óra telt el, és még mindig semmi. Tegnap éjjel a buszon voltunk, ma egész nap izzadtunk, ragacsosak voltunk a napkenőcstől, szóval alig vártam, hogy végre lezuhanyozzak. És természetesen a WC-t sem lehetett használni. Hát egy idő után Vilmos türelme elfogyott, és sikerült elérnie, hogy áttettek bennünket a szomszédos Sheraton Hotelbe, ami 5 csillagos, és sokkal szebb medencéje van, mint a másiknak volt. Ez már csak azért is hasznos, mert holnap délelőtt már tényleg semmit nem akarunk csinálni, maximum kifeküdni a medence mellé, aztán 2 óra körül el kell indulnunk a repülőtérre.

Április 1. Starfish beach

Éjszaka volt egy kis kalandban részünk. Vilmos mindkét lábát nagyon összecsípkedte valami, és éjszaka felgyújtotta a lámpát, hogy nem lát-e valamit, ami okozhatja. Nem találtunk semmit, de aztán véletlenül észrevettünk a lámpán a csótányt. Elkezdődött az üldözés, de ő ügyesebb volt nálunk, és bebújt egy résbe. Bár meggyőződtünk az internetről, hogy a csótány nem okozhat csípéseket, azért innentől, különösen nálam beállt a pánik, hogy mi van ha éjszaka újból előjön..... Hát innentől kezdve nem volt valami nyugodt éjszakánk.

Egyébként ez a szállásunk tisztaságban megelőzi mindegyiket, amikben eddig voltunk. Bár nem egy hotel, de mindennap van takarítás, két naponta cserélik a törülközőket, három nap után már az ágyneműt is egyszer kicserélték, a fürdőszoba patyolattiszta. A gondot az okozhatja, hogy fa padlózata van, és a deszkák között rések vannak, és a fal körüli is. Bár meg vagyok győződve, hogy rendszeresen bogárírtózhatnak, mert még egyetlen kis hangyát sem láttuk a rések közül előjönni. Valahogy ennek a csótánynak mégis sikerült túlélnie. Mindenesetre nem szóltunk a tulajnak, nem akartunk kellemetlenséget, hiszen mindent megtesznek a kényelmünkért. A dzsungelben pedig bogarak előfordulhatnak, és ez a szállásunk mondhatnám, hogy majdnem a dzsungelben van.

 

Reggel arra ébredtem, hogy a kertünkben az üvöltő majmok randalíroznak. 

 

 

Egy egész nagy család volt itt, ették a leveleket az egyik fán, 

 

 

 

majd egytől egyig ugyanazon az útvonalon, egy pálmafán keresztül mentek egy másik fára. 

Vicces volt, ahogy ráugrottak a pálmafa ágára, az nem tartotta meg őket, hanem teljesen lehajlott alattuk. 

 

 

 

 

Ez az anyamajom, akinek egy bébi volt a hasa alatt, különösen óvatosan próbált rámenni, hogy ezt elkerülje.

Ma éjszaka és a mai nap nem volt eső, de ennek ellenére nagyon borús volt, alig sütött ki a nap. De amikor kisütött, nagyon erős volt, úgyhogy nem is bántuk, hogy felhős volt az ég. Valahogy már belefáradhadtunk a kalandozásra, úgyhogy ma is a megszokott programot választottuk, elgyalogoltunk a sarokra, ahol felszállhattunk a Bocas del Dragoba-ba menő buszra. Már nagyon jól ismerjük a szigetnek ezt a részét, de ma egy nem várt esemény történt. Mivel az útat építik, amin egyfolytában a munkagépek dolgoznak, és őket kell kerülgetni, az út nagy részén igen nagy sár van. Egy ilyenben sajnos elakadt a buszunk. Nagy nehezen visszatolatott belőle, de már nem mert újból nekirugaszkodni. De szerencsénk volt, mert szemből jött egy nagyobb autó, amiből kiszállt egy ember, aki a közelben parkoló úthengerrel elegyengette előttünk az útat, így tovább tudtunk menni. 

De nem sokáig, mert ott meg egy nagy teherautó volt teljesen a tengelyéig megsüllyedve a sárban. Hát itt már egyértelmű volt, hogy nem tudunk tovább menni, a teherautót nem lehetett kikerülni. Közben már ideért az úthenger, de nem volt lánca, hogy kihúzza a teherautót, így valakinek el kellett menni láncért. Már elég közel voltunk az úticélunkhoz, kb. 3 km-re, ahhoz viszont túlságosan messze, hogy ezen a sáros úton legyalogoljuk.

Közben már az út másik oldalán is kezdtek felsorakozni az autók, köztük volt egy taxi is. Vilmos megkérdezte, hogy amíg vár, nem csinálna-e velünk egy fuvart, és elvinne bennünket a busz végállomására. De olyan érthetetlen volt, hogy neki utasa van, és az ellenkező irányba kell mennie. Inkább ott várt, még legalább fél órát, ahelyett, hogy ez idő alatt keresett volna egy kis pénzt. Pedig itt teljesen természetes, hogy az utasok osztoznak a taxin. De a taxi mögött állt egy terepjáró, és az volt olyan kedves, hogy megfordult, és elvitt bennünket. Ő volt az egyik vezető építési vállalkozó, aki ezt a nagy útfelújító projektet, és a házak építését menedzseli. A házakat, amik 17 ezer lakosnak adhatnak otthont, eladni fogják. Hát nekem aggályaim lennének ennyi összezárt ingatlan eladásával kapcsolatban. Mindenesetre a vállalkozó nagyon kedves volt, és nem kért semmit ezért az extra fuvarozásért.

A Drago beachről továbbsétáltunk a Starfish beachre, és próbáltuk megtalálni ma is a lajhárt, de úgy látszik elköltözött, mert sem most, sem a hazaindulásunkkor nem láttuk. A tegnapi helyünkön sikerült ma is lecuccolni. Bár ma érdekes módon pénzt akartak kérni a nyugágyért. Megértettük magunkat, hogy tegnap sem fizettünk extrán, hanem elég volt, hogy itt fogyasztottunk egész nap, és ma is ugyanezt fogjuk tenni. Végül is nem kellett fizetni a nyugágyért.

Hát ma szombat lévén, nem volt olyan nyugodt a hely, mint amikor a múltkor voltunk itt. Jóval többen voltak, és legalább 90 százalékban a helyi lakosok, de azért mégsem lehetett egy Bournemouth beachén vagy más angliai felkapott beachen lévő tömeghez hasonlítani, amikor ott végre kánikula van. Ott szinte egymást érik a strandtörülközők vagy a nyugágyak a homokban. Itt azért kényelmes helyünk volt, de azért ma talán még jobban kellett vigyázni a cuccainkra. Nem csináltunk semmit, csak pihiztunk, napoztunk, fürödtünk.

Megérkezett a zöldség, gyümölcs utánpótlás

Elsétáltam megnézni a tengeri csillagokat, amik azóta sem tűntek el, bár ma nem vettem észre mindegyiket, amiket a múltkor láttunk. Ma is magunkkal vittük a snorkeleket, de nem volt érdemes használni, a csillagokat már láttuk, és valahogy ma sem sok halat láttunk úszkálni.

 

 

Vilmos ma is egy homárt választott ebédre, én egy halat, ami másfajta volt, mint a tegnapi, de ez is nagyon finom volt. A halak mindig attól függnek, hogy mit tudnak éppen kifogni a tengerből.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy idő után elteltünk a tenger nyújtotta örömökkel, és visszasétáltunk a buszhoz, hogy elcsípjük a 5 órakor indulót. 

 

 

Már bent állt, de még akartunk venni egy fagylaltot, hogy útközben elnyaljuk. Még jó, hogy figyelmeztettek, hogy a busz már teljesen tele van, így nem vettünk fagyit, hanem még próbáltunk felpréselődni. Ezeken a buszokon igen nehéz állni, mert a két oldalon levő ülések között szerintem még 50 cm sincs, nincsenek kapaszkodók, csak az ülések háttámláit lehet valahogy megmarkolni. Nekem még hagyján volt, az én fejem  és a plafon között volt egy kis rés, de Vilmos, meg a többi álló férfi nem tudott kiegyenesedni, nekik meggyörnyedve kellett az egész útat végigszenvedni. A busz persze nagyon rázott a hepe-hupás úton, nagyon kellett tartanom magam, hogy ne a mellettem ülők ölében kössek ki. Az ablakok mind be voltak csukva, mert elvileg ment a légkondi, de abból az állókra semmi nem fújt, már csorgott rajtam a víz. Más napokon mindig voltak menetközben leszállók, ma nem, mi voltunk az elsők, akik 45 perc múlva végre lekászálódtunk a buszról.

Ma este, utolsó vacsora lévén a szigeten, újból elmentünk a múltkori helyre, de most valami mexikóit ettünk, ami nem volt első osztályú. De azért elüldögéltünk egy darabig, hallgattuk a tenger morajlását, aztán hazamentünk, mert még be kellett pakolnunk.

Március 31. Starfish Beach

Ma újabb esős napra virradtunk. Úgy látszik, tényleg igaz, hogy március végével a száraz évszak befejeződik és megérkeznek az esők. Nem volt ötletünk, hogy mit csináljunk. Én eredendően még azt terveztem, hogy egy nap átmegyünk a Bastimentos szigetre, aminek állítólag a Redfrog Beache és a Polo Beache nagyon szép, el lehet ott tölteni egy napot. De úgy tűnik, ez a legdrágább sziget, már odajutni is fejenként 10 dollár, átmenni a megépített fa decken újabb 5 dollár, a nyugágy 5 dollár, és egyetlen bárja van, aminek szintén elég húzós az ára. Már az oda-vissza útért kifizetünk 75 dollárt, és még nem ettünk egy falatot, nem ittunk egy kortyot. Szóval Vilmos nem lelkesedett az ötletért, másrészt keresgélése után olyan megállapításra jutott, hogy ott is nagyon hullámos a víz. Szóval elvetette az ötletemet. Egy másik közelben lévő szigetnek, az Solarte szigetnek igazán nincsenek homokos partjai. Állítólag két helyen lehet snorkelelni, de nem tudjuk milyen messzire a parttól, illetve milyen erős a sodrás. Én most már egy kicsit elbizonytalanodtam snorkelelés ügyben, nem szeretném újabb veszélynek kitenni magam. A tegnapi Carenero szigetre nem akartam újból visszamenni. Láttunk reklámozni még hajótúrát, aminek egy része ugyanaz, amit már láttunk, csak a Zapatilla sziget helyett menne valami más szigetre. Vilmost erre sem tudtam rávenni, meg végül is az időjárás sem volt annyira vonzó, hogy szerettünk volna a tengeren hánykolódni. Viszont azt sem akartuk, hogy a szállásunkon üljünk, és azt várjuk, hogy mikor áll el az eső.

Végül is abban egyeztünk meg, hogy reggeli után újból kibuszozunk a Drago beachhez, aztán reménykedünk, hogy az eső eláll, és ezt a napot is a Starfish beachen tudjuk tölteni. Tulajdonképpen jó idő volt, csak teljesen be volt borulva, és szemerkélt az eső.

 

 

 

Megreggeliztünk, majd legyalogoltunk az útkereszteződéshez, és vártunk a buszra. Az eső már nem is esett. Végigdöcögtünk a szigeten, és 11 körül érkeztünk a végállomáshoz. Az eső újból esni kezdett, így beültünk egy étterembe, ittam egy kávét, (végre egy kis kappuchinót, ha nem is volt olasz minőségű, de legalább nem filteres kávé volt) és vártunk a jó időre. 

 

 

Amikor egy kicsit kitisztult, elindultunk az erdőn keresztül a Starfish beachre. 

 

A lajhár most is ott volt, ahol a múltkor, érdekes, hogy visszafelé a múltkor nem láttuk. Most hoztuk a snorkel felszerelésünket, így közelebbről is meg akartuk nézni ezeket az érdekes teremtményeket.

 

Elgyalogoltunk a part legtávolabbi részéhez, mert ott lehet látni a legtöbbet. A víz most nem volt annyira kristálytiszta, mint a múltkor, 

de azért most is jól lehetett látni őket. Viszont most halakat nem nagyon láttuk, összesen kettőt vettem észre, egy teljesen áttetsző halat, és egy másikat, aminek sárga farka volt. Mivel nem túl sok mindent láttunk, így hamar feladtuk.

Több büfé előtt voltak nyugágyak is, próbáltuk eldönteni, melyik lehet a legjobb hely, és oda lecuccoltunk. Rögtön oda is jöttek, hogy rendeljünk valamit, mert a nyugágy csak akkor volt ingyenes. Néha-néha már a nap is kisütögetett, de azért jobbára felhős volt egész nap. Lassan benépesedett a part, már nem sok szabad nyugágy volt.

Amikor újból melegünk lett, bementünk csobbani, majd lassan az ebédidő közeledtét éreztük. A vízben egy kis ketrecben őrizték a homárokat, Vilmos odament, és kiválasztotta a számára legszimpatikusabbat, és megegyeztek az árban. Én most is maradtam egy egész hal mellett, ami most is ugyanaz volt, mint tegnap, red snapper (vörös csattanó, vagy csattogóhal). Mire elkészültek, már nagyon megéheztünk. 

 

 

 

Vilmos nagyon boldog volt a választásával, igazán jó ízű homárt készítettek számára, ami jól volt tálalva, nem neki kellett bajlódni a páncél feltörésével.

 

Az én halam, bár ugyanaz volt, mint a tegnapi, de teljesen másképp volt elkészítve. De a tegnapihoz hasonlóan ez is nagyon ízletes volt. Ebéd után szunyókáltunk egy kicsit, próbáltuk még az utolsó napjainkat egy kis lazítással tölteni, mielőtt újból jönnek a dolgos hétköznapok. 

 

 

 

Egész délutánunkat is ilyen laza semmittevéssel töltöttük, amit nagyon élveztünk. 

 

 

 

 

 

Ha melegünk volt, bementünk a vízbe, 

 

 

 

 

 

 

 

ha megszomjaztunk, ittunk valamit,

 

 

 

csináltam a grafilogikámat, vagy csak egyszerűen ültünk, és néztük a vízet. 

 

 

 

Hazafelé jöhettünk volna motorcsónakkal is, de az jóval drágább volt, és a busz sokkal közelebb vitt a szállásukhoz, így maradtunk a busznál. 

 

 

 

A 6 órással már haza is jöttünk. Az utóbbi napokban már teljesen leszoktunk a vacsorázásról, mert általában elég későn ebédelünk, és este még nem vagyunk éhesek. A másik dolog pedig, hogy elég sokat kéne gyalogolni egy étteremhez, és ahhoz már nincs nagyon kedvünk.  Így egy kis nasival beérjük.